Úgy hiszem, mindannyian, akik ilyen ajándékot, készséget kaptunk, mint az írás, szerencsések vagyunk. Többségünk a vágyat az alkotásra, sokkal előbbi életből hozzuk magunkkal, mintsem időpontokhoz lehessen kötni, vagy beskatulyázni. Éppen ezért arra kérdésre sem biztos, hogy konkrétan lehet válaszolni, hogy "hogyan alakult ki nálunk az íráskészség?". Több millió válasz létezik erre a kérdésre, embertől, személyiségtől, családi háttértől, élőhelytől és sok-sok tényezőtől függően. De vajon van-e egyáltalán helyes válasz? Én nem tudnám megmondani.
Arra emlékszem csak, hogy már akkor is fantáziálgattam, történeteket alkottam magam számára, amikor nem tudtam még sem írni, sem olvasni. Nem tudatosan alkottam. Egyszerűen csak játszottam. Mint egy gyerek. Mint minden más gyerek. Azzal a különbséggel, hogy amikor a babáimhoz nyúltam, nekem szükségem volt mindig egy újszerű történetre, egy alap szituációra, amelyet "eljátszhattam". Nem csak teát főztem, és etettem a játékaimat, vagy tanítottam őket. Számomra fontos volt, hogy élethelyzetet biztosítsak magunknak, az én saját kis világomat, ahol bármi megtörténhetett. Minden amit csak kívántam. Nem véletlenül használtam a játékokra az "ők" személyes jelzőt; élőként kezeltem őket.
Ám, ha még ennél is tovább akarok lépni, azt mondanám, hogy a könyveknek is saját történetet találtam ki. Teljesen mindegy miről szólt, én nem tudtam elolvasni, ezért a képek alapján egy új mesét teremtettem. Amit csak akartam.
Ezek mind egy kisgyerek játékai voltak csupán, ami színesítette a hétköznapokat, közben pedig észre sem vette, hogy nem mindenki játszik ilyen módon.
Később sem tudatosodott még igazán. Hanem amikor már elkezdtem komolyabb témájú könyveket a kezembe venni, és a saját szájízem szerint átalakítani azt, akkor figyeltem fel erre a tulajdonságomra: sokszor alkottam magam számára egy új világot. Ezekben az időkben fedeztem fel a Fanfiction-oldalakat. Azonban nagyon kezdő szinten alkottam csak, de én meg voltam elégedve magammal. A teljesítményemmel, a magam tempójával. A vélemények miatt fel is tettem őket egy oldalra, és igen pozitívan csalódtam. Bár akkor tényleg csak kezdetleges novellák, és kis regények születtek a kezem alatt, olyan szereplőkről, akiket már egyszer valaki megalkotott. De úgy gondolom, ez jó kezdő lépés volt. Egyre többet olvastam, egyre többet írtam, és tudtam, hogy ideje fejlesztenem magam, így elszakadtam a kész karakterektől, és magamnak alkottam újakat, mindent tiszta lappal kezdtem, és szörnyen élveztem az egész folyamatot.
Ám az írás maga akkor vált a legfontosabbá számomra, amikor megértettem, hogy nem véletlenül és nem csak szórakozásból kaptam ilyen lehetőséget. Volt néhány válságos pillanatom, és traumám, amikor semmi más nem segített. Egyszerűen leültem írni, bezárkóztam az én egyszemélyes terembe a számítógép - vagy éppen egy füzet előtt - és csak írtam, írtam. Nem a saját életemről, sosem arról. Azonban az érzéseim, amelyek bennem rekedtek és csak fojtogattak, kínoztak, sorvasztottak el, hogy már nem éreztem magam teljes embernek, ezekben a gondolatokban, történetekben elevenedtek meg. A kimondott szó - ebben az esetben a leírt szó - megtisztított. Valami olyat adott, ami még egy pszichológusnak sem sikerült. Kitárulkoztam, és képes lettem rá, hogy felálljak.
Na persze, ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden helyen, és minden körülmény mellett képes vagyok az írásra. Nem, ez közel sincs így. Vannak válságaim, mint másoknak is. Van, amikor egyszerűen csak lusta vagyok, és van, amikor képtelen vagyok leírni a fejemben megfogalmazódott mondatokat. Az évek során szinte az egész válság-tortúrát végigjártam. Mégis amikor igazán szükségem volt rá, hogy levezessem valahol az érzelmeimet, az ujjaim magamtól indultak el a billentyűzeten, a fejemben pörögtek a képek. Folyamatosan képes vagyok új ötletekkel előállni (Hál'Istennek), különböző ingerek hatására.
Tehát minden embert a saját személyiségéhez illő tulajdonsággal ajándékozhatták meg. Van, aki rajzolni és festeni tud, gyönyörű képeket, én kifejezetten csak pálcikaembert és mosolygós napocskát tudok a papírra firkálni, mert tényleg csak firkálok. Van, aki igazán jó sportból. Én bármennyire is szeretek tornázni, táncolni, képtelen vagyok egy akadálypályát lihegés, és legalább egy esés nélkül végigfutni. És még sorolhatnám a különböző adottságokat, rengeteg van. Mindent meg kell becsülni, kiaknázni, és fejleszteni. Mindegyikre büszkének kell lennünk.
Én hálás vagyok, hogy az írást kaptam ajándékba. Nem is kívánnék magamnak mást. És remélem, nagyon sokáig űzhetem majd ezt.
Azt tanácsolnám minden Kedves Írónak, aki fél belevágni, hogy igenis tegye meg. Ha nem is profi szinten fogjuk majd ezt a hivatást folytatni, eszméletlen sokat segíthet, jó és rossz időkben egyaránt, ugyanakkor mindent megér az alkotás öröme.
Hagyjátok Magatokat vezetni általa! :)
A kedvenc versem, amely az író és műve kapcsolatra szerintem nagyon illik. :) Remélem, tetszik Nektek is! :)
A kedvenc versem, amely az író és műve kapcsolatra szerintem nagyon illik. :) Remélem, tetszik Nektek is! :)
