2015. február 21., szombat

Ötödik fejezet 1/2

Először is őszintén bocsánatot kérek, amiért csak most érkezik friss! Sajnos, az utóbbi három hetem nagyon zűrös volt, tudom, ez nem kifogás. Ráadásul most csak a teljes fejezet felével tudtam érkezni, de úgy döntöttem, hogy nem váratlak Benneteket, amíg megírom a teljes fejezetet. Még egyszer sajnálom, és igyekezni fogok a fejezet második felével! :) Kérlek, ha tetszett a részlet, vagy bármivel kapcsolatban véleményetek van, ne habozzatok megosztani velem, vagy jelezni bármilyen módon. Kellemes olvasást! :)


   Dorian meghökkent. A villámgyors riposzt készületlenül érte. Arra számított, hogy a lány elővesz egy kiskönyvet, vagy egy névjegyzéket, és olyan szakembert ajánl számára, akiben ő maga is bízik. Nem. Miért is tett volna ilyet? Helyette rávágta, hogy önmagát javasolja.
    Az ember azt hihetné, hogy Ariana a presztízsét akarja fényesíteni, vagy a renoméját emelni azzal, hogy őt fogadja a páciensének. Dorian nem hitte ezt. A lányban égett a vágy mások megsegítésére. Látszott a tekintetén, ahogy őt figyelte. Látszott a mozdulataiban. Nem akart tolakodni, nem akart az életébe avatkozni; ő gyógyítani akart.
  A veszély azonban nem csupán abban rejlett, hogy lassanként megosztja a titkait egy másik emberrel, akit szinte egy perce ismer. A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy vele kell lennie. Már önmagában az, hogy egy szobában kell tartózkodnia Arianával végtelen kísértés volt számára. Akarta őt. Nagyon. Jobban, mint ahogy gondolta, hogy akarhat egyáltalán valamit. Főleg nem egy nőt. Ekkor rátalált erre a szőke hajú lányra, aki kibillentette az egyensúlyából. Kényelmetlen érzés volt. Mint, amennyire kényelmetlen lehet álló szerszámmal beszélgetni, hosszú perceken keresztül. De még ennél is tovább ment: a gondolatait is magáénak követelte. A szokatlan érzések és reakciók nyomot hagytak rajta. Pedig nagyon igyekezett, hogy távol maradjon tőle.
   A Sors fintora, hogy éppen attól a nőtől kell távol tartania magát, akit mindennél jobban kíván. Ám, ha arra kerülne sor, és valóban elvenné őt magának, meg is sebezné. Úgy sebezné meg, ahogyan a többieket, csakhogy az ő élete érdekelte Doriant. Soha nem közeledett olyan nőhöz, aki többet érdemelt annál, amit ő nyújtani tudott. Ariana határozottan ilyen nő volt.
   Ennek ellenére vonzotta őt, mint a fény a lepkéket. Az ilyen vonzásnak, nem lehetett ellenállni, még akkor sem, ha a lepke tudta, hogy függővé válik az igézettől, és a végén megég.
  Dorian közelebb lépett az íróasztalhoz. Lenézett a vele szemben ülő lányra. Rezzenéstelen tekintetében zöld lángok lobbantak fel, Ariana nem volt képes elfordítani róla a szemét. Állta a pillantását, belekapaszkodott.


  - Ugye tisztában van vele, hogy a tűzzel játszik? – kérdezte halkan Dorian, miközben az asztalra támaszkodott. A fekete zakó megfeszült a karjain, és a hátán. – Hadd adjak egy tanácsot önnek, Ariana! A tűz mindig éget.

  Ariana elmosolyodott a figyelmeztetés hallatán. Igen, ez a férfi valóban égetett. A tűz nem csak a szemeiből, az egész testéből áradt, csodás forrósággal simogatva őt. Tetszett neki ez az érzés.
   Ha felhőtlen lehetne, ha élvezhetné az életét, akkor ez valósággal kirobbanna belőle. Nem lennének korlátok, amelyek visszatartanák a tombolását, az örömöt, amelyet maga a létezés okoz. Csakhogy Dorian sebzett volt. Talán túlságosan mélyen beették már magukat a hegek a bőre alá ahhoz, hogy meg lehessen őket gyógyítani. Talán soha nem fognak eltűnni. De enyhíteni lehet a fájdalmat annyira, hogy meg tudjon feledkezni róla, és ezek a sebek felületi sérülésekké változzanak, mint a távoli emlékek, amelyek csak néha törnek fel. Ennek a férfinak szüksége volt rá, hogy valaki utat mutasson neki. Túl értékes ahhoz, hogy hagyják a kín, az emlék-árnyak posványában elsüllyedni, anélkül, hogy valaha is megtapasztalhatná, milyen igazán élni.
  Mégsem volt meggyőződve róla, hogy ez az ember ő. Nem tudott távol maradni tőle. Nem tudott láthatatlan szemlélőként viselkedni, nem tenni semmit, amikor a másik szenvedése nyilvánvaló volt. Veszélyes helyzet az, hogy ők ketten sok időt töltsenek egymás mellett, ám ha a profizmusára és a tárgyilagosságára hagyatkozik, akkor képes lesz megőrizni a köztük lévő távolságot úgy, hogy közben segítséget is nyújt. Talán…
  Túl sok volt a „talán”, és a „ha” ebben a képletben. Ám képtelen volt másra bízni a férfit. A figyelmébe ajánlhatta volna néhány neves, és szakmailag elismert kollegáját. Doriannek nincs szüksége egy frissen kikerült iskolás lányra, aki nyilvánvalóan nem közömbös iránta, csakhogy nem tudta rávenni magát a feladására. Az első, zsigerből kimondott gondolat volt a valódi, és eszerint is fog cselekedni. Visszakozásra már nem adatott lehetőség.
 Mivel azonban tisztában volt vele, hogy lerohanta a férfit, tapintatlanul és szakmaiatlanul viselkedett, amikor megzsarolta, azt mondta:

   - Odaadom a receptet, Mr. Blade – állt fel, majd a nyomtatóhoz lépett az asztal másik végében. – De, hogy másik adagot kapjon, el kell fogadnia az ajánlatomat. – Könnyed mozdulattal ráírta a nevét a recepten kijelölt helyre.
  - Találhatok más módot is arra, hogy megszerezzem a gyógyszert – vetette oda neki Dorian gőgösen, miközben kiegyenesedett.
   - Kétlem, hogy szeretné, ha a hírneve csorbát szenvedne egy ilyen apró ügy miatt, nem igaz? – mosolyodott el Ariana. – Márpedig gyorsan rendőrségi ügy lehet egy illegális gyógyszervásárlásból. Főleg, ha ilyen erős gyógyszerről van szó, amely már majdnem narkotikummal ér fel.

  Dorian elismerően biccentett. Ez a lány aztán nem volt rest elmenni a végsőkig, hogy elérje, amit akart. Kinyújtotta a kezét a receptért.

   - Átgondolom az ajánlatát, doktornő.
   - Tegyen így, aztán tudassa velem a döntését.
  Dorian bólintott, a zsebébe gyűrte a papírt, amely által végre nyugodt éjszakái lehetnek egy darabig, majd egy hosszú, figyelmeztető pillantás után sarkon fordult.  – Mr. Blade! – szólt utána a lány, de ő csak félig fordult vissza az ajtóban. – Én segíteni szeretnék önnek. Nem a magam előmenetele miatt hoztam ilyen helyzetbe. Segíteni akarok, mert látom, hogy egyre inkább maga alá temetik a rémképek, amelyekkel küzd. A sebek nyíltan tátongnak a lelkén, pedig – felteszem – nem mostanában történt eseményekről van szó. Egy élhetőbb, teljes élet kialakításában akarok segíteni. Ne dobja el az esélyt pusztán makacsságból. Bízhat bennem, ezt garantálom önnek.
    - Mondja, miért akar engem minden áron megmenteni valamitől, amiről azt sem tudja, micsoda? – kérdezte a férfi komoran.
    - Mert ezért születtem.

* * *

   Ariana utolsó mondata sokáig visszhangzott Dorian elméjében. Ezért született… Egy valódi angyal született volna a Földre?
 A lány irodájából azonnal lesietett a mélygarázsba. Olyan sebességgel indult a legközelebbi gyógyszertár felé, hogy tartott tőle, még azelőtt lekapcsolják a rendőrök, mielőtt a kezében tarthatná a vágyott nyugalmának apró kis részleteit. Nem tartotta vissza.
   A patikában furcsán néztek rá, miután átadta a receptet. Amikor közönyösen viszonozta ezeket a pillantásokat, senki nem mert kérdéseket feltenni. Eddig soha senki nem tett fel neki kérdéseket, nem akartak változtatni rajta, nem akarták dédelgetni és babusgatni. Az emberek nagy általánosságban hasznot akartak hajtani önmaguk számára. Amerika egyik leggazdagabb embereként Dorian nagyon is sok előnyt tudott nyújtani. Próbálták kihasználni; a férfiak pénzt, és hatalmat akartak elnyerni általa, a nők pénzt és szexet. A mérleg egyensúlyban állt a két nem képviselői között.
  Ariana nagyon bátor volt. Szembeállította önmaga kétségeivel, és szellemeivel. Olyan kérdéseket és kijelentéseket intézett hozzá, amelyekre nem tudott válaszolni, de szüntelenül jelen voltak a fejében. Árnyas sarkokban lesve várták, hogy egy gyengébb, kiszolgáltatott pillanatban előbújjanak, meglepve és megijesztve őt.
  Bizonytalanságban élt. Hiába szökött meg. Hiába vált gazdag és hatalmas emberré. Hiába minden jó, amit az életében megteremtett, vagy megszerzett, ha nem tudja élvezni. Még mindig fogva tartották. Az emlékek tartották fogságban, amelyek olyan mélyen a sejtjei közé fészkelték magukat, hogy lehetetlennek tűnt onnan kiirtani őket. Pedig Isten a tanúja hányszor próbálta már.
    Igaza lenne Arianának? Szüksége van a terápiára? A legfontosabb kérdés: ennyire nyilvánvaló ez a kívülállók számára? Vagy inkább a lány tényleg igazat mondott, és ő erre született. Arra, hogy másoknak segítsen, megmentse az embereket olyan eszközökkel, amelyeket az élet a kezébe adott.
   Talán ezt kellene tennie ahhoz, hogy ép elmével tudja megvalósítani a terveit. Talán tényleg arra lenne szüksége, hogy meggyógyítsa önmagát. Vagy legalábbis megpróbálja. De hogyan beszélhetne arról a sok szörnyűségről, amelyet még felnőtteknek sem lenne szabad átélnie, nemhogy gyermekeknek? Hogyan tudna megnyílni bárkinek is, anélkül, hogy rettegnie kellene a következményektől?
   Dorian egyszer elmesélte ezt egy terapeutának. Minden apró, mocskos részletet elmondott. Beszélt a saját szerepéről ebben a kegyetlen játékban. Beszélt a fájdalomról – a testiről és a lelkiről egyaránt. Beszélt az őrület közeli állapotról. Beszélt az elméje ordításáról, amely azt követelte, hogy szabaduljon meg az életétől. Beszélt a szégyenről. És beszélt az undoráról, magától.
  A szavak nagyon lassan hagyták el a száját. Semmit nem fontolt meg előre. Legördültek az ajkáról a maguk kegyetlen, romlott valóságában. De nem nyújtott neki vigaszt. Éppen ellenkezőleg.
   A pszichiáter ki akarta használni az információk adta hatalmat, hogy előmenetelének adjon táptalajt. Képes lett volna egy sérült, és rémült fiatalembert kiadni a nyilvánosságnak azért, hogy némi presztízshez jusson, valamint a velejáró aprópénzhez.
  Dorian nem bírta volna elviselni a rá irányuló figyelmet, az iránta érzett vegyes érzelmeket, leginkább pedig a saját szégyenét. Ennek a súlya már így is hosszú évek óta nyomta a vállát.
 Hamarabb támadott, mint az a pszichiáter, aki a tudását felhasználva próbálta befolyásolni. Felhasznált minden kapcsolatot, amik az idők során kialakultak, és minden pénzt, amit kemény munkával spórolt össze.
   A bíróság visszavonta a férfi praxisát, amikor nagy mennyiségű heroint és rohypnolt találtak a rendelőjében, amelyet merő véletlenből Dorian fedezett fel.
   Aljas tett volt ez a részéről. Az egyénisége, az elvei tiltakoztak is a tett ellen, de meg kellett védenie magát. Meg kellett védenie az anyját. Azt még kevésbé bírta volna elviselni, hogy az anyja megtudja, mit tettek vele éveken keresztül. És főleg azt nem, hogy a tudomására jusson, ő, az egyetlen fia, mit tett…
 A pszichiátert Mexikóig kergette, majd adott neki egy kis pénzt, amelyen meg tudott élni. Soha többé nem találkoztak, ám figyeltette őt. Mára pedig az a férfi, aki ki akarta használni az ő sebezhetőségét, a történetéből pedig bulvár sztorit csinálni a saját szenzációja miatt, halott volt. Dorian titka rejtve maradt, mert aki tudott róla, soha nem fog beszélni.
  Most évekkel később újra olyan helyzetbe került, hogy valaki ezt a titkot akarja megfejteni. Ő azonban megtanulta, hogy a bizalomért túl nagy árat kell fizetni. A remény pedig nem neki létezik a Földön.
   Az ár, amelyet Ariana kért a gyógyszerekért cserébe, a nyugalmas éjszakákért cserébe, nem érték meg. Bármennyire is szüksége volt azokra a bogyókra.
           
  Dorian rápillantott a lift irányító paneljére. Tizenötödik emelet? Ki a nyavalya ütötte ezt be? Az ő irodája a harmincadikon volt. Mégis mit…? Gúnyos mosolyra rándultak az ajkai. A tudata kicsit lassú volt az ösztöneihez képest, mert már akkor meghozta a döntését, amikor Ariana előrukkolt az ajánlatával. Abban a pillanatban tudta, hogy el fogja fogadni. Egyszerűen azért, mert kellett neki a gyógyszer. Nem játszhatott mártírt, amikor neki feladatai voltak. Nem őrülhetett meg, amikor a cél túlságosan távol esett tőle. Kellettek neki azok a tabletták, ha pedig ennek az a feltétele, hogy havonta két alkalommal, negyvenöt percet beszélgessen egy csinos nővel, egye fene. Természetesen távol kell tartania magát tőle, amennyire csak lehet, de a beszélgetés még nem jelent utat egyenesen az ágyba. Bár nagy tortúra elé néz ezzel a cselekedettel, csakhogy a választás lehetőségét kimarták a kezéből.
   Hogy gyűlölte, amikor nem volt befolyása a saját életére! A döntéseit nagyon régóta egymaga hozta meg, és nem is engedett beleszólást, legfeljebb meghallgatott véleményeket. Nem bírta elviselni, amikor a hozzá kapcsolódó dolgokba nem volt beleszólása; most mégis ez történt, ő pedig nem szólhatott egy szót sem. Itt ő kért. Neki is kell megfizetni az ellenértéket. Ezt el tudta fogadni, de nem kellett, hogy jó képet is vágjon hozzá.
  A lift ajtaja csendesen szétcsúszott, ő pedig elindult a csodás smaragdzöld szőnyeggel futtatott folyosón. Éppen be akart nyitni az Ariana rendelőjét megelőző kis fogadószobába, amikor mellette megszólaltak:

   - Ariana nincs odabent.

    Dorian a kilincset markolva, lassan oldalra fordította a fejét. Fekete tekintettel nézett farkasszemet, amelyben elvesztek a pupillák. A férfi nála valamivel alacsonyabb lehetett, szálkásan izmos, és jóvágású. A sportzakót hanyagul viselte a kigombolt inge fölött, jól állt neki.
    Közelebb lépett Dorianhez, és közvetlenül mellette a falnak támaszkodott.

    - Mr. Blade, ha nem tévedek – szólalt meg újra az idegen férfi. – Már három éve bérlem az egyik irodáját az épületben, de még nem volt alkalmam személyesen is bemutatkozni önnek. – A kezét nyújtotta. – Brandon Russell vagyok. Szexuálterapeuta.
  Dorian hátán hideg borzongás futott végig: - Üdvözlöm, Mr. Russel. Mit is mondott, hol van Ariana?
 Brandon lenézett a még mindig kinyújtott kezére, amelyről a másik tudomást sem vett, sőt hajlandóságot sem mutatott, hogy el kívánná fogadni azt. Elvigyorodott: - Bájos kolléganőm nemrégen ment el, fogalmam sincs, hogy hová, de igencsak sietve távozott. Milyen érdekes, nem gondolja, hogy éppen egy olyan nő rendezkedett be a szomszédomban, akinek a végzettsége, és a szakterülete ennyire kiegészíti az enyémet.
   - Bizonyára így van – válaszolt Dorian szenvtelenül, elfordult, hogy induljon.
   - Finom kis falat az biztos.
   - Én a maga helyében vigyáznék a számra, Mr. Russell. Ismerem Ariana bátyját, és nem venné jó néven, hogy a hölgyről ilyen hangnemben beszéljen.
    - Ó, de hát én ezt csak magunk között jegyeztem meg. – Brandon arcáról szinte letörölhetetlen volt a jókedvű vigyor. – Döbbenetes, hogy egy ilyen szép nőnek olyan komoly diplomája legyen, mint Arianának, ráadásul gazdag és szőke is.
  - Előítéletei vannak a szőke nőkkel szemben? Ez nem vall valami éles elmére. – Dorian félig visszafordult. – Pedig, ha jól értettem pszichológiát tanult.
   - Ugyan, Mr. Blade, ne vegyen mindent ennyire komolyan. Nem szükséges, hogy ilyen kimérten beszéljen velem.
    - Nekem az a véleményem, hogy nem szükséges haverkodnunk, mint az óvodában – vágott vissza Dorian keményen, egész testével a másik férfi felé fordulva. – Én vagyok ennek az épületnek a tulajdonosa, maga az egyik bérlőm, maradjunk ennyiben. – Visszafordult, hogy a liftek felé induljon, és végre a saját irodáján belül legyen. Borzasztóan irritálta ennek a fickónak a behízelgő képe, és a nyájas modora.
  - Természetesen még találkozunk, ha ismételten látogatást akar tenni az említett, gyönyörű bérlőjénél.
     - Most már…
     - Mr. Blade? – szakította félbe a kíváncsi Debbie, aki akkor lépett ki a kis fogadószobából, ahol a helye volt. – Arianát keresi? Miért nem jött be?
    Dorian megvető pillantással mérte végig a pofátlan fickót, aki ártatlan képpel kijelentette, hogy Ariana elsietett valahová. – Igen, szeretnék beszélni, Miss Kendallel, de ez az úr, azt mondta, hogy már elment.
   - Nem, csak ebédelni ment le az étterembe. Még az irodaházból sem tette ki a lábát. Brandon bizonyára nem tudhatta.
     - Persze, hogy nem tudhatta – mormolta közönyösen. – Köszönöm a segítségét. Miss…
     - Hívjon csak Debbie-nek – mosolygott rá a lány.

  Dorian biccentett, a kajánul vigyorgó fickóra ügyet sem vetve a liftek felé indult, hogy az étteremben megkeresse Arianát.