Sajnálom!

Kedves Olvasók!

Akik olvassátok ezt a bejegyzést, szeretnék Tőletek elnézést kérni! Mélységesen sajnálom, hogy hónapok óta nem folytattam az itt megkezdett történetet. Sajnos a legutolsó bejegyzésem óta nem is igazán tudtam írni. Semmi érdemleges nem került ki a kezem alól, és általában hozzá sem tudtam nyúlni a történethez.
Visszaolvasva a meglévő fejezeteket, rájöttem, hogy ott hibáztam, nem azt az utat követtem, amelyet eredetileg elterveztem. Túl gyorsan akartam pörgetni az eseményeket, kapkodtam, ennek pedig meg is lett az eredménye: olyat alkottam, ami nem tetszik, és amelyet nem vagyok képes folytatni.
Viszont ezt a történetet be akarom fejezni, mert nagyon fontos számomra! Remélhetőleg, egyszer pedig elég érdemes lesz arra - ha elkészül -, hogy egy kiadóhoz bekerülhessen.
 Mivel nem jó utat választottam, nem jól alakítottam a cselekményeket, nem az a történet fog megszületni, amelyet én eredetileg terveztem, és ez nagy csalódással tölt el engem. Önmagamban csalódtam. És főleg azért, mert valamilyen oknál képtelen voltam az írásra; leblokkoltam teljesen, és bár ötleteim voltak, nem tudtam őket megfogalmazni, úgy leírni, ahogy azt kellett volna. Érdemi alkotás nem született a kezem alatt. Szomorú. És főleg azért, mert vártatok rá. Őszintén sajnálom. :(
Arra a döntésre jutottam, hogy mivel nem áll stabil alapokon a történet, az a megoldás, ha elölről kezdem az egészet, és nem kapkodok el semmit.
Nem fogom letörölni a blogról a fejezeteket, és be sem zárom. Megpróbálok majd kisregényeket, novellákat és egyperceseket hozni a számotokra, HA sikerrel járok, és végre újra fogok tudni írni.
Őszintén sajnálom, hogy nem született meg az elhatározásom sokkal hamarabb, és várakoztattalak Benneteket.
Remélem, még visszatérhetek!
Addig is köszönöm a feliratkozókat, a véleményeket, és a sok oldalmegjelenítést! Nagyon hálás vagyok, és kimondhatatlanul sokat jelent számomra! :)
Sok puszi
Üdv: Szemy

Hiúság, átok a neved!

Először is újra bocsánatot kell kérnem Tőletek, Kedves Olvasók! Megint csak nem sikerült frisst hoznom Nektek, szégyellem is magam miatta. Őszinte leszek, valamiért megtorpant bennem a történet, és egyszerűen képtelen voltam leírni a gondolataimat, vagy megfogalmazni. Szomorú. De megpróbálom magam mielőbb összeszedni, hogy ne csalódjatok bennem többször. :) 

Most egy kis novellát hoztam olvasásra, amelyet a Pennát a kézbe című blog egyik gyakorlati feladatára készítettem. Helyezést nem ért el, de nagyon élveztem, hogy részt vehettem rajta. A gyakorlati feladat témája: Hol volt, hol Grimm volt. Én A szépség és a szörnyeteg című mesét választottam alapul, és kicsit átdolgoztam. Megosztom Veletek, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Jó szórakozást! Puszi

Hiúság, átok a neved!

„A szépség, a belsőben lakozik.” – A szépség és a szörnyeteg.

„Valahol, messzi tájon, vadregényes szép vidéken, gyönyörű palotában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amit csak megkívánhatott, mégis kapzsi volt, irigy és önző. Egyszer aztán egy téli éjszakán egy vénséges vén koldusasszony zörgetett a kapuján és cserébe csak egyetlen szál rózsát kínált, hogy meghúzhassa magát a didergető hideg elől. A herceg megijedt a néne csúf küllemétől. Kevesellte az ajándékot, és megtagadta a menedéket. Az öregasszony intette: meg ne tévessze a csúf külső, mert a szépség a belsőben lakozik…”

Ötödik fejezet 1/2

Először is őszintén bocsánatot kérek, amiért csak most érkezik friss! Sajnos, az utóbbi három hetem nagyon zűrös volt, tudom, ez nem kifogás. Ráadásul most csak a teljes fejezet felével tudtam érkezni, de úgy döntöttem, hogy nem váratlak Benneteket, amíg megírom a teljes fejezetet. Még egyszer sajnálom, és igyekezni fogok a fejezet második felével! :) Kérlek, ha tetszett a részlet, vagy bármivel kapcsolatban véleményetek van, ne habozzatok megosztani velem, vagy jelezni bármilyen módon. Kellemes olvasást! :)

   Dorian meghökkent. A villámgyors riposzt készületlenül érte. Arra számított, hogy a lány elővesz egy kiskönyvet, vagy egy névjegyzéket, és olyan szakembert ajánl számára, akiben ő maga is bízik. Nem. Miért is tett volna ilyet? Helyette rávágta, hogy önmagát javasolja.

    Az ember azt hihetné, hogy Ariana a presztízsét akarja fényesíteni, vagy a renoméját emelni azzal, hogy őt fogadja a páciensének. Dorian nem hitte ezt. A lányban égett a vágy mások megsegítésére. Látszott a tekintetén, ahogy őt figyelte. Látszott a mozdulataiban. Nem akart tolakodni, nem akart az életébe avatkozni; ő gyógyítani akart.

  A veszély azonban nem csupán abban rejlett, hogy lassanként megosztja a titkait egy másik emberrel, akit szinte egy perce ismer. A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy vele kell lennie. Már önmagában az, hogy egy szobában kell tartózkodnia Arianával végtelen kísértés volt számára. Akarta őt. Nagyon. Jobban, mint ahogy gondolta, hogy akarhat egyáltalán valamit. Főleg nem egy nőt. Ekkor rátalált erre a szőke hajú lányra, aki kibillentette az egyensúlyából. Kényelmetlen érzés volt. Mint, amennyire kényelmetlen lehet álló szerszámmal beszélgetni, hosszú perceken keresztül. De még ennél is tovább ment: a gondolatait is magáénak követelte. A szokatlan érzések és reakciók nyomot hagytak rajta. Pedig nagyon igyekezett, hogy távol maradjon tőle.

   A Sors fintora, hogy éppen attól a nőtől kell távol tartania magát, akit mindennél jobban kíván. Ám, ha arra kerülne sor, és valóban elvenné őt magának, meg is sebezné. Úgy sebezné meg, ahogyan a többieket, csakhogy az ő élete érdekelte Doriant. Soha nem közeledett olyan nőhöz, aki többet érdemelt annál, amit ő nyújtani tudott. Ariana határozottan ilyen nő volt.

   Ennek ellenére vonzotta őt, mint a fény a lepkéket. Az ilyen vonzásnak, nem lehetett ellenállni, még akkor sem, ha a lepke tudta, hogy függővé válik az igézettől, és a végén megég.

  Dorian közelebb lépett az íróasztalhoz. Lenézett a vele szemben ülő lányra. Rezzenéstelen tekintetében zöld lángok lobbantak fel, Ariana nem volt képes elfordítani róla a szemét. Állta a pillantását, belekapaszkodott.

Negyedik fejezet

~  Dorian éhes volt. Már második napja nem vett magához ételt. Minden izma, minden porcikája a végkimerülésig volt hajtva. Testének minden sejtje reszketett. Nem csak a megerőltetéstől, de a fájdalmas sebektől is.

 Pontosan két napja feküdt kifeszítve azon az ágyon. A vastag, sodort kötelek magasan a feje fölé kényszerítették a kezeit. A lábait az ágy rácsaihoz kötözték. Mindkét csuklójára rászáradt az alvadt vér, a bokáin mély, vörös sebhelyek éktelenkedtek. Ha egy picit megrezzent valamelyik végtagja, a nyers húst újra megdörzsölték a kötelek. Fájt. Megpróbálta az egész testét feszesen, mozdulatlanul tartani. Némely rész már begörcsölt az erőlködéstől. De ha elernyesztette magát, akkor csak még több fájdalmat kellett elviselnie. És nem ezek voltak a legsúlyosabb, legkínzóbb sebhelyei.

   A fehér selyemlepedő ragacsos és iszamós volt a háta alatt. Melegen tapadt a bőréhez, mintha sással és nyálkás uszadékkal teli mocsár vizének felszínén feküdne. Megpróbálta a testét olyan messze tartani a lepedőtől, amennyire csak tudta. Nem sikerült. Kénytelen volt néhány percenként visszaengedni magát nyugalmi helyzetbe, különben elájult volna a fájdalomtól. Ő pedig a kínnál is jobban rettegett attól, hogy eszméletlen legyen. Ha elveszíti a tudatát, kiszolgáltatott lesz, mindenképpen el akarta kerülni ezt az állapotot. Megtanulta már a leckét.

    A teste megrándult, és érezte, ahogyan álnokul, meleg simítással végigcsordul a vér a hátán. Azon részen most egyetlen ép bőrfelület sem volt látható. A vércseppek a sebek barázdái között csorgott le, szinte gúnyolva az ő gyötrelmét. Megtanulhatta volna már… Mégis képtelen volt nem ellenszegülni. Minden alkalommal megtette. Egészen addig, amíg már elfogyott a kínzói türelme, és hasonló sérülések tulajdonosa lett. Mégsem adhatta fel. Milyen könnyű lett volna pedig. Feladni a harcot, megtörni az akaratuk alatt, amely eddig leigázott mindent, és mindenkit. Úgysem volt már menekvés. Számára nem.