~ Dorian
éhes volt. Már második napja nem vett magához ételt. Minden izma, minden
porcikája a végkimerülésig volt hajtva. Testének minden sejtje reszketett. Nem
csak a megerőltetéstől, de a fájdalmas sebektől is.
Pontosan két napja feküdt kifeszítve azon az
ágyon. A vastag, sodort kötelek magasan a feje fölé kényszerítették a kezeit. A
lábait az ágy rácsaihoz kötözték. Mindkét csuklójára rászáradt az alvadt vér, a
bokáin mély, vörös sebhelyek éktelenkedtek. Ha egy picit megrezzent valamelyik
végtagja, a nyers húst újra megdörzsölték a kötelek. Fájt. Megpróbálta az egész
testét feszesen, mozdulatlanul tartani. Némely rész már begörcsölt az
erőlködéstől. De ha elernyesztette magát, akkor csak még több fájdalmat kellett
elviselnie. És nem ezek voltak a legsúlyosabb, legkínzóbb sebhelyei.
A fehér selyemlepedő ragacsos és
iszamós volt a háta alatt. Melegen tapadt a bőréhez, mintha sással és nyálkás
uszadékkal teli mocsár vizének felszínén feküdne. Megpróbálta a testét olyan messze
tartani a lepedőtől, amennyire csak tudta. Nem sikerült. Kénytelen volt néhány
percenként visszaengedni magát nyugalmi helyzetbe, különben elájult volna a
fájdalomtól. Ő pedig a kínnál is jobban rettegett attól, hogy eszméletlen legyen.
Ha elveszíti a tudatát, kiszolgáltatott lesz, mindenképpen el akarta kerülni
ezt az állapotot. Megtanulta már a leckét.
A teste megrándult, és érezte,
ahogyan álnokul, meleg simítással végigcsordul a vér a hátán. Azon részen most
egyetlen ép bőrfelület sem volt látható. A vércseppek a sebek barázdái között
csorgott le, szinte gúnyolva az ő gyötrelmét. Megtanulhatta volna már… Mégis
képtelen volt nem ellenszegülni. Minden alkalommal megtette. Egészen addig,
amíg már elfogyott a kínzói türelme, és hasonló sérülések tulajdonosa lett.
Mégsem adhatta fel. Milyen könnyű lett volna pedig. Feladni a harcot, megtörni
az akaratuk alatt, amely eddig leigázott mindent, és mindenkit. Úgysem volt már
menekvés. Számára nem.
Mindannyian, akik mellé kerültek
néhány hónapig ellenálltak. Nem hagyták magukra kényszeríteni az akaratukat. De
aztán nem volt választásuk többé. Sorban, egytől egyik átadták magukat a
kényszerítő erőnek, tették, amit parancsoltak. Minden alávaló, megalázó,
undorító parancsnak engedelmeskedtek, még akkor is, ha simogatás helyett verés
volt a jutalmuk. Innen pedig többé nem volt visszaút. Bármit megtettek volna
egy kis szeretetért, egy kis kedvességért, vagy kevesebb verésért. Nem ez
történt. Olyanná váltak, mint a kutyák, amelyek még akkor is a gazdájukhoz
törleszkednek, amikor azok minden alkalommal beléjük rúgnak. Szánalmas volt,
szégyenletes, és teljességgel érthető. Éppen ezt akarták elérni, ezt várták
tőlük. De ő soha nem adta meg magát. Képtelen volt rá. A vére nem engedte. Ha
parancsoltak neki valamit, soha nem tett a kedvükre, ellenszegült. Kitartott,
amíg csak tudott. Ez persze azt jelentette, hogy más módszert kellett
választani arra, hogyan kényszerítsék rá az akaratukat; megtalálták. Nem tűrte
mások szenvedését, és ez volt az, ami rávehette őt arra, amire a pofonok, és
ütések soha. De minden esetben megküzdött velük. Ő nem vált hűséges ölebbé,
akibe következmények nélkül bele lehetett rúgni. Dorian vadállattá lett az évek
során. Amikor őt ütötték nem hunyászkodott meg, visszaütött. Olyan keményen,
ahogyan csak képes volt rá.
A többiek elkövették azt a hibát,
hogy megadták magukat, így unalmassá is váltak, feláldozhatók lettek. Nem
voltak már szórakoztatóak; behódoltak. El is tűntek mind, egytől-egyig.
Megnyugvást lelhettek a hosszú, szenvedéssel teli hónapok után. Doriannek ez a
kiváltság soha nem jutott osztályrészül.
Bárcsak meghalhatna! Melyik tizenöt
évesnek jut eszébe ilyen gondolat? Neki még élnie kellene. Most kellene igazán
élnie. Éppen csak átlépte a tinédzserkor küszöbét. Sportolnia kellene. Verekednie
az osztálytársaival. Versengeni a lányokért. Ezt kellene tennie. Ám tőle
elvették a döntés lehetőségét. Elvették az élet lehetőségét. Egyik napról a
másikra gyermekből felnőtt lett, még azelőtt, hogy egyáltalán igazán élvezhette
volna a gyermekkor szépségét. Rá kellett jönnie, hogy nincs már visszaút.
Azzal, hogy nem vett magához ételt,
meg akarta szabadítani magát a földi élet minden kínjától. Bármi is volt a
bűne, megfizette az árát, kamatostól. Nem kívánt mást, csak hogy végre békében
elmehessen erről a világról. De előtte még látni akarta az édesanyját. A
mamáját. Évek óta nem látta, nem érintette, nem is beszélhetett vele. Az ő
döntése volt. Meg kellett óvnia azt, aki a legdrágább volt az életében. Ha
hihetné, hogy még egyszer kikerül erről a pokolról, akkor lenne oka megharcolni
az életéért. Kilátástalan volt a helyzete. A halál is elkerülte, mert csak nem
akart érte eljönni. Érte nem…
A hátát felszelő korbácsütések
lüktetni kezdtek, friss vérrel áztatták át a nedves lepedőt. Dorianen
végigszaladt a hideg az undortól. Ebben a mocsokban kell feküdnie. Hát nem volt
mindegy, hol éri a halál? Csak vége lenne már! Mennyi fájdalmat képes még egy
ember elviselni?
Nagyot kordult a gyomra, és azonnal
érkezett vele a heves görcs, ami a hátába nyilallt. Felszisszent, majd lassan
kifújta a levegőt. Más hangot nem adott ki. Megtanulta már. A csönd volt az ő
fegyvere, amikor kiáltásokat akartak tőle hallani. Bárcsak érkezne már a
megváltás!
Lehunyta a szemeit, próbálgatta,
milyen lenne elmerülni a sötétségben. Milyen lenne megadni magát a
szenvedésnek. Csak lebegni, lebegni a végtelenben, nem érezni többé semmit. Nem
hallani, nem látni…
Léptek koppanása hallatszott a
falépcsőn, amely lefelé vezetett ehhez a szobához. Dorian szemei azonnal
kipattantak, akár a vadállatnak, amely megérzi a fenyegető veszély közeledtét.
Nem kellett találgatnia, ki érkezik. Csodálkozott volna, ha a mai napon nem
látogatja meg. Letelt a két nap, amelyet arra szánt, hogy megkeresse a legújabb
áldozatát.
A vaskos ajtó feltárult, és ott állt
Ő. Minden gyötrelmének, minden fájdalmának és megaláztatásának okozója. Nem
csak az övének… Az önelégült mosoly ott ragyogott az ajkán. Azokon az ajkakon,
amelyek annyi embert csaptak már be, és amelyek annyit megbabonáztak. Gonosz,
álnok, dög!
Felé lépett, egy tálcát
egyensúlyozva a kezében. Dorian pulzusa pánikszerűen megugrott. Lélegzete kapkodóvá
vált, mellkasát összeszorította a tehetetlenség érzése. Pedig, ha legalább az
egyik keze szabadon volna… Leült mellé az ágyra, gondosan kerülve a véres
helyeket, nehogy összekenje magát. A szemébe nézett, miközben selymes tenyerét
végigsimította Dorian kezdődő izmain. Erre a teste nagyot rándult,
ösztönszerűen messzebb akart kerülni Tőle. Újra csorogni kezdett a vér a nyílt
sebekből, amelyeket nem láttak el. A csuklójába belemélyedt a kötél.
Megragadta, hogy azon vezesse le a fájdalmat, és a pánikot. Nem akarta, hogy
észrevegye, hogy fél tőle. Természetesen semmit sem tudott eltitkolni. A teste
elárulta őt, még ha az arca olyan merevvé is simult, mint egy maszk.
Nevetett rajta. Kinevette az
igyekezetét, hogy elkerülje az érintkezést. Kinevette a fájdalmat, amit saját
magának okozott. És nevetett, mert Dorian pontosan ott volt, ahol Ő akarta,
hogy legyen.
- Drágaságom, megérkezem, és mit
kell hallanom? – szólalt meg mélyen zengő hangon. – Nem akarsz enni? Miért nem?
Tudom, hogy nagyon fájt ez az utóbbi büntetés, de kaptál te már többet is,
miért hát ez a csökönyösség?
Csak csönd volt a válasz. Mély,
undorodó, eltökélt csönd.
- Ó, tudom én, hogy miért teszed
ezt. Meg akarsz halni. Utánuk akarsz menni. De tudod, hogy azt nem hagyhatom –
simított végig a fiú vadul verő ütőerén. – Tudod, hogy vagy így, vagy úgy, de
enni fogsz. Te nem követheted őket. Túl értékes vagy számomra. Te vagy a
kedvencem, az én drágaságom. Légy jó fiú! Különben nekem kell megetetnem téged,
és mind a ketten tudjuk, hogy az a módszer nem fog tetszeni neked.
Az ölébe vette a tálcát, a villára
szúrt egy sült krumplit, és Dorian szája elé tartotta. A fiú azonban
csökönyösen elfordította a fejét, és lehunyta a szemét. Ingerült sóhaj volt a
válasz.
- Ne makacskodj már! Úgyis meg
foglak etetni, de meghagyom neked a választást, hogy milyen módon tegyem. Nos?
– A válasz még mindig hallgatás és mozdulatlanság volt. – Gyerünk, kis tigrisem,
úgysem hagyom, hogy távozz közülünk. Vigyázok rád. Hiszen szeretlek téged.
Dorian vadul elrántotta a fejét, és
olyan szemekkel nézett rá, hogy biztossá vált: ha nem lett volna megkötözve a
keze, megfojtja. Azonban mivel képtelen volt mozdulni, megvetését másképpen
fejezte ki. Összegyűjtötte a felsértett szájában csorgó vér és nyál keverékét,
kiköpött Felé. Pontosan arcon találta. A fiú szemei önelégülten villantak Rá.
Ám a megtorlás nem maradt el.
Felugrott és keményen arcul csapta.
Dorian szája sarkában lévő heg újra felszakadt, és kis vérpatak csordogált
belőle az állára.
- Segíteni akarok, és ez a hála? Azt
hiszed csak, mert életben hagylak, mert szeretlek, neked mindent megengedek?
- Ne merd azt a szót a szádra venni!
– csattant fel Dorian meglepően tiszta hangon, pedig már két napja nem beszélt.
– Te aztán nem szeretsz senkit. Romlott vagy, undorító.
- Csak megjött a hangod, kis
tigrisem – nevetett fel elégedetten, és máris megenyhült az irányában. – Pedig
én nagyon szeretlek téged.
- Nem kérek a te szeretetedből, mert
az mindent elpusztít és bemocskol.
- Bizony, te elég mocskos vagy már
általam, ugye drágám? – hajolt közelebb. Az ajkaival megérintette Dorian
száját, aki hevesen hátrarántotta a fejét.
- Ne érj hozzám, te kurva!
Újra nevetett rajta, majd az ággyal
átellenben helyet foglaló szekrényhez indult, és levett a legfelső polcról egy
szájpecket, amelynek a közepe eltávolítható volt. Olyan mosollyal fordult
Dorian felé, amely sok fájdalmat ígért még neki. Mind fizikai, mind lelki
értelemben.
- Biztos, hogy én vagyok a kurva?
És csak nevetett… A nevetése
kísértette őt. Kárörvendő, uralkodó nevetés, amely az egész életét körbefonta,
és tönkre tette.~
Dorian zihálva ült fel az ágyában. Az arca, a mellkasa, a
háta izzadságban úszott. Felemelte a kezét, mintha meg akart volna győződni
róla, hogy szabad, nincs megkötözve.
Végigsimított a tarkóján, beletúrt a csapzott hajába. A
szíve szabálytalan ritmust vert, pánik kezdett elhatalmasodni rajta.
Körbenézett a szobában. Itthon van. Itthon, a Blamondban.
A saját ágyában. Itt nem járt senki. Ez az otthona volt, tiszta, érintetlen,
minden szennyezéstől mentes. Biztonságban van, győzködte magát, biztonságban.
Elmúlt, már régen elmúlt. Ő pedig szabad volt.
Kicsúszott az ágyból, és az egészfalas ablak felé indult,
amelynek az egyik sarkában ajtó nyílt egy kis erkélyre. Félmeztelenül, izzadtan
lépett ki a márciusi hideg levegőre. A hűvös szél felszárította a testét, és
lehűtötte az elméjét, megnyugtatta. Szívének ritmusa lassan lecsillapodott, és
már nem vette olyan zihálva a levegőt, mint aki bármelyik pillanatban infarktust
kaphat.
Mélyeket lélegezve a hidegből rátámaszkodott a széles kőkorlátra,
lenézett a Michigan-tóra, amely néhány méterre, a kerítésen túl nyújtózott
sötéten, békésen.
Dorian lelkében nem volt béke. Talán soha nem is lesz. De
pontosan tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy megpróbálja összerakni
lelkének széttört szilánkjait. Szüksége volt rá.
Amikor agya kitisztult, és már ésszerű gondolatok kezdtek
formát ölteni benne, merült fel a kérdés: miért álmodott erről? Évek óta nem
álmodott szörnyűségeket. Amióta… Bassza meg!
Berobogott a hálószobába, majd belökte a fürdőszoba ajtaját.
Tenyérrel rácsapott a kapcsolóra, és a fürdőt éles, bántó fény árasztotta el.
Amikor a mosdó előtti hatalmas tükörbe nézett, maga is elszörnyedt zaklatott
külsejét látva. Szörnyen festett. De ugyan, hogy nézhetne ki egy ilyen rohadt
álom után?
Lehajolt a mosdó pultjába épített szekrényhez, vadul
feltépte az ajtaját. Hol a pokolban volt?
Alaposan letaglózva ért haza a tegnapi nap, és főleg az
este után. Sok gondolkodni valója akadt. Illetve csak egy. Egy nagy talány. Ariana Kendall… Ő járt folyamatosan a
fejében. Szüntelenül maga előtt látta az arcát, hallotta a hangját. Úgy vélte,
bizonyosan azért nem képes szabadulni tőle, mert a lány egyetlen szó nélkül
távozott az estélyről. Senkitől sem köszönt el, senkinek nem szólt egy szót
sem. Matt aggódott, és ideges volt. Bizonyára ez a kedélyállapot ragadt át rá
is, hogy minden gondolata körülötte forgott. Csak ez lehetett az oka. Hiszen
még Delia ajánlatát is visszautasította és nem vitte fel a dugó-lakásra. Pedig
a lány nagyon akarta, szinte könyörgött érte. Más körülmények között Dorian egy
percig sem habozott volna. Delia Kendall pontosan az volt, akivel kiereszthette
volna a gőzt, hiszen ismerte a szabályokat, jó néhány egyéjszakás viszonyt tudhat
ő is a háta mögött. Azonban Dorian újdonságot jelentett volna számára, a szó
minden értelmében, és nem is biztos, hogy kellemeset. Mindennek ellenére
magyarázatot várt volna, de ő nem volt hajlandó megadni ezeket a magyarázatokat,
senkinek. Éppen ezért a tegnap estét alkalmatlannak ítélte a dolgok
összehozására. Természetesen önmagának is hazudott.
Túl sok mindenen őrlődött, éppen ezért felejtette el
bevenni azt a nyavalyás gyógyszert. Ez alig fél tucat alkalommal fordult elő
vele, amióta elkezdte szedni, és minden ilyen eset hasonlóan végződött a
mostanihoz. Pánik. Félelem. Szégyen. Minden, amit igyekezett maga mögött
hagyni, ilyenkor előjött.
Nem álmodott mindig ugyanarról a jelenetről. Ó, miért is
tette volna? Hiszen a hat év alatt, amely során megismerte a rettegést, a kínt
és a veszteséget, bőven akadt hasonló szörnyűségben része. Széles volt a
rémálmoknak eme tárháza az ő fejében. Mindaz, amit nappal elméjének mélyére,
egy sötét, pókhálós sarokba rejtett, éjjel, amikor a legvédtelenebb volt előlopózott,
és hatalmába kerítette őt. Nem volt menekvés. Dorian gyenge pontja az alvás
lett. Ezek az emlék-álmok alattomosan törtek rá, mint vad horda, ami lesben
áll, és az árnyékból támad.
Az egyetem alatt ezek az álmok teljesen felőrölték. Olyannyira,
hogy képtelen volt rendesen pihenni, a fáradtság pedig kezdte maga alá gyűrni.
Ekkor döntött úgy, hogy felveszi a harcot, még ha az eleven személyeket nem is
tudja legyőzni, a saját magában lévő rettenetet igen.
A pszichológusától rendkívül erős altatót kapott, ami ajándék
volt számára. Megteremtette a béke látszatát, az éjszakái nyugodtak voltak,
álomtalanok. Csakhogy ez a férfi hírértékűnek tartotta az ő megpróbáltatásait.
Választása nem lévén, természetesen kiiktatta az életéből, és a szakmájától is
megfosztotta. A gyógyszerekből azonban tartott készleten, amennyit csak tudott.
Nem volt ugyan legális a dolog, de gondolnia kellett a saját nyugalmára, az
egészségére, az ép elméjére. Csakhogy ez a készlet már igencsak fogyatkozóban
volt. Az az alternatíva szóba sem jöhetett, hogy újra alávesse magát egy
szakértő terápiájának. Nem tudott újra bizalmat érezni a pszichológusok iránt,
tehát gyorsan ki kellett találnia valamilyen megoldást.
Félresöpörte a dobozokat, tusfürdős és samponos flakonokat,
fogkrémeket. A szekrény leghátuljában végre megtalálta, amit keresett. Mohón
lepattintotta a kupakot a gyógyszeres üvegcsértől, és a tenyerébe akart rázni
egy tablettát. Csakhogy nem jött belőle semmi. Üres volt.
Dorian érezte, ahogy elszorul a mellkasa; a szíve nagyot,
fájdalmasat dobbant. A rohadt életbe! Ez
nem igaz. Nem fogyhatott el! Kurva élet!
Dühösen elhajította az üveget, amely az impozáns fekete
csempéhez csattant, és ezernyi apró szilánkra hullott szét. Akár az élete.
Tudta, hogy az altatója nélkül soha nem lesz képes megfelelő állapotba kerülni
a munkanapokra. Az álmok fogva tartották. Birtokolták. Fojtogatták. Ha nem
száműzi őket az agyából, akkor pedig meg is őrjítik.
Nehéz volt abból a kegyetlenségből ép elmével kikerülni.
Talán nem is sikerült. Hiszen, hogyan lehetne valaki tudata ép, annyi kínzás
után, és főleg, ahogyan jelenleg a nőkkel bánik. Mégsem tudott változtatni
rajta. Ezért egyszerre gyűlölte a felelősöket és saját magát. Soha nem volt
választása.
A hétvégéjének annyi. Két napig képtelen lesz elaludni.
Ami azt jelentette, hogy a hétfői munkanapon pokolian fogja érezni magát. Ám
inkább ezt vállalta, mint az ördögi körforgást, egyik rémálomból a másikba
utazást.
Fáradtan végigsimított a homlokán, és visszabotorkált a
szobába. Leült az ágyra, és a hajnal első fényeit figyelte az ablakon túl. Azt
kívánta, bárcsak megváltozathatná a múltját. Bárcsak olyan élete lehetett
volna, mint a többi vele egykorú gyereknek. Bárcsak tiszta lehetne, makulátlan,
szégyentől mentes. Bárcsak alkalmas lenne egy olyan életre, amelyre minden más
ember vágyik. Bárcsak lehetne valaki, aki enyhíti ezt a gyötrelmet, amely
beleégett a lelkébe. Bárcsak képes volna normális párkapcsolatra egy nővel, aki
megtisztítja őt, megszabadítja minden mocsoktól, minden árnytól, minden rémálomtól,
hogy végre saját maga is elhihesse: nem fél a múlt szörnyetegeitől.
Talán egyszer. Talán soha…
A gyógyszert azonban legkésőbb hétfőn meg kell szereznie
valamilyen úton-módon, különben kikészül. Természetesen csak egy orvos irthatná
fel receptre. De hol találhat olyan orvost, aki mindenféle vizsgálat nélkül
hajlandó lesz felírni neki egy ennyire erős gyógyszert? Márpedig azt tudta,
hogy semmilyen elemzésnek nem veti alá magát többé. Ki lehetne…?
Lassan felemelte lehajtott fejét, ahogy egy gondolat
kezdett fészket verni benne. Ariana
Kendall. Dr. Ariana Kendall. Igen, ő írhat fel gyógyszert a betegeinek.
Egyetlen kérdés maradt csak hátra, amelyre nem tudta a választ: mit fog kérni a
lány cserébe?
Ariana felállt, és az ajtóhoz kísérte a fiatal lányt. Még
utoljára rámosolygott, majd kiengedte a barátjához, aki elkísérte őt hozzá.
Milyen fiatal, és mennyi problémája van, gondolta, miközben a távozó párt
nézte. A fiú pont olyan volt, mint a kortársai: vékony, magas, esetlen. Mégis,
az a szeretet és törődés, ahogy magához ölelte a lányt, nagyon sok mindent
elárult arról, milyen férfi lesz belőle.
A szülei tökéletes hölgyet akartak nevelni a lányból.
Nagy elvárásaik voltak, amelyeket szinte lehetetlen lett volna teljesíteni, ha
ez a lány még boldog is akarna lenni mellette. Túl nagy nyomást helyeztek rá
már ilyen fiatalon. Csakhogy Ariana tapasztalatból tudta, tökéletesség nem
létezik. Soha nem lehet megfelelni egy olyan szülőnek, aki egyáltalán nem is
akarja elfogadni a gyermekét.
Rápillantott a vele szemközti falnál ülő Debbie-re.
- Van másik időpont?
- Egy fél óráig szabad vagy. Utána egy pár fog érkezni hozzád
– felelte az asszisztense úgy, hogy közben bele sem nézett a határidőnaplójába.
- Hatékony vagy.
- Pihenj egy kicsit, Ariana! Fáradtnak látszol – nézett
fel rá Debbie.
- A hétvégém nem éppen a kikapcsolódásról szólt.
Barátnője nem mondott semmit. Értőn bólintott csak.
Ariana visszament az irodájába, és bezárta maga mögött az
ajtót. Kimerülten, hosszan felsóhajtott. Napok óta lehangolt volt. Nem csoda, a
hétvégéjét tekintve. Igazán megerőltető a kedélyesség megjátszása, amikor
legszívesebben sikítana. Nem tehette. Minden érzelmét, minden frusztráltságát
mélyen magába zárta. Ez viszont azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban
átszakadhat a gát, amely mindezt visszatartotta. Akkor nem lesz megállás, a
keserűség, a sok évnyi csalódás kiömlene rajta, amit nem engedhetett meg
magának. Most nem. Amikor az apja ilyen beteg volt.
Visszament az íróasztala mögé, és szó szerint belerogyott
a fehér forgószékbe.
Miután Susan fenyegetéssel eltávolította a bank
tiszteletére rendezett estélyről, nem ment egyenesen haza, pedig másra sem
vágyott, mint egyedül maradni, és kiterülni az ágyon. Helyette beült az
autójába, a várost járta hosszú órákon keresztül. Nem csökkent benne a
feszültség, kivezethetett volna az óceánig is akár.
Szó nélkül jött el a partiról, tehát számíthatott
kérdésekre az apjától és Matthewtól is. Ariana pedig utált hazudni. Mégsem
mondhatta meg az igazat, még a bátyjának sem. Pontosan tudta, hogyha megteszi,
akkor Matt meggondolatlanul ráront az anyjukra, aminek beláthatatlan következményei
lehetnének az apjuk egészségére, amely így is ingatag lábakon állt. Nem szólt
egy szót sem. A kérdésekre pedig azt válaszolta, hogy előjött a migrénje.
Elhitték, mind a ketten.
Az étkezőben folyt a beszélgetés, miközben reggeliztek. Ariana
a vele szemközt ülő Susan arcát figyelte, aki a magyarázatára önelégülten
elmosolyodott. Egyenesen a lánya szemébe. Nos, ekkor már a migrén tényleg
elhatalmasodott rajta. Aztán tovább tetőzött, amikor Delia is méltóztatott csatlakozni
hozzájuk. A lány leült az anyjuk mellé, majd beszámolt róla, mennyire jól
érezte magát Dorian Blade társaságában. Elbeszélése szerint annyira közel kerültek
egymáshoz, hogy a férfi a jövő héten elhívta néhány találkára. Bár nem mondta
ki, nem hagyott kétséget, hogy ezeknek az alkalmaknak, mi lesz a végkifejlete.
Fölényes mosolya pedig azt is elárulta, hogy kinek címezte mondandóját.
Ariana gúnyosan a nővérére mosolygott. Mindig mindenben
jobbnak kellett lennie, mint neki. Ez volt Delia éltető fénye.
Gondolatai visszakúsztak a jelenbe, ahogy a székével az
ablak felé fordult. Hideg eső szemerkélt a városra. A borús elmélkedés éppen
megfelelő ebben az időben.
A fejét, mintha kis kalapácsokkal püfölték volna, tompa,
zsibbasztó fájdalom járta át. Ez ment már a harmadik napja. Teljesen mindegy
volt, hogy egész hétvégén próbálta kerülni a nővérét és az anyját a kis
közjáték után. Tudata mélyén ott motoszkáltak a kiejtett szavak, amelyek egyre
csak gyötörték. Vajon, mikor érkezik el az idő, amikor következmények nélkül
visszavághat az anyjának? Mikor szállhat harcba az igazáért, a véleményéért, az
életéért? Készen állt rá. Vajon tényleg
így volt?
Az ujjai hidegek
voltak. A tarkóját és a halántékát masszírozta, hátha enyhíthet valamennyit a
fejfájásán. Babrálni kezdett a szőke fürtjeit összetartó csatokkal, kihúzta
őket. A haja lezúdult a vállára és a hátára, a fejbőrének ez máris könnyebbséget
jelentett. A kezébe támasztotta az állát, önkéntelenül is a falon függő
festményre nézett. Az idő magnóliájára. Ekkor hallotta meg a kopogást.
Felegyenesedett, és kisimította a hajat az arcából.
- Tessék! – szólt ki, majd felvette a szemüvegét, és a
laptopja kijelzőjére pillantott. – Máris fogadom Mr. és Mrs. Moore-t, Debbie.
Mondd meg nekik, hogy egy perc türelmüket kérem.
Csönd volt a válasz. Ariana a homlokát ráncolva felnézett.
Nem Debbie állt előtte, de még nem is olyan valaki, akire számított volna.
Fekete, háromrészes öltönyében Dorian Blade komornak, és eszméletlenül
szexisnek tűnt. Ez lehetett az első benyomása bárkinek, aki ránézett erre a
férfira. Sugározta az erőt magából, azt a fajta erőt, amelyért az ember
megharcol. Mocskosul gazdag volt, és olyan jóképű, hogy azt rengeteg törvényben
illett volna megtiltani. Ezt a felszínt látták az emberek. De ha mélyebbre
néztek volna… nem, ha mélyebbre láthattak
volna, akkor talán észreveszik a zsigeri fáradtságot, kiábrándultságot, amelyet
hosszú évek gyötrelmes kálváriája okozott.
Most is, a gyönyörű, zöld szemek alatt sötét barázdák szántottak,
aranybarna bőre szokatlanul sápadt színű volt. Bármi is történt a hétvége
alatt, megviselte a férfit, nem is akármilyen módon.
Dorian megtorpant az ajtóban. Ó, atya ég! Minden alkalommal,
amikor remélni meri, hogy már nem lesz rá ez a lány olyan hatással, mint az
első találkozásukkor, újra megcáfolják.
Eddig még soha nem látta őt kiengedett hajjal. Csodás, nehéz,
mézszőke hullámok hullottak Ariana vállára. Az ezüstkék szemei pedig szögletes,
fekete keretű szemüveg mögül figyelték őt. A valóra vált férfi-fantázia.
Gyönyörű és érzéki. Az ő teste pedig azonnal válaszolt a látványra, függetlenül
attól, milyen pocsékul érezte magát.
Nos, két ébren töltött éjszaka megviseli az ember szervezetét,
és küllemét is. Ezt mutatta reggel a tükör. Mégis…
- Mr. Blade! Ez aztán a meglepetés – dőlt hátra Ariana
apró mosollyal az ajkain. – Milyen ok vette rá, hogy meglátogasson?
- Szép ez az iroda. Kellemes színt választott, megnyugtatja
az ember idegeit – tért ki a válasz elől Dorian. Körbe nézett. A
jelentéktelennek tűnő részletek is gondosan voltak megválasztva, úgy, hogy a
tulajdonosa, és a hozzá érkező betegek is kényelmesen érezhessék magukat ebben
a közegben. Zsebre dugott kézzel, látszólag hanyagul járt körbe az irodában.
Pedig az egész teste feszült, mint a lövésre kész íj húrja. Űzött gondolatai,
amelyek egész hétvégén kergették, most mégis elcsitultak. Finom, könnyed illat
szökött az orrába, eltelítette az érzékeit. Egy kicsit citrusos, ugyanakkor
mellette érzett valamilyen krémes jegyet is, talán mandula vagy dió. Nagyon
kellemesnek találta, ugyanakkor végtelenül kifinomultnak. Észrevétlenül mélyen
beszívta a levegőt, vele az illatot is. Zsibongó elméje nyugton volt. Ekkor
magára vonta a figyelmét az ablakkal szemközt elhelyezett festmény. Egy nyíló
virág három fázisa.
- Matt ajándéka volt. Azt mondta, hogy pontosan így gondoljak
az életemre. – Ariana úgy lépett mellé, hogy észre sem vette.
Dorian várta, hogy érkezzen a kényszer, arrébb kell
állnia. Várta, hogy a lány közelsége, testének melege kellemetlen érzületként
végigcsorogjon a testén. Várta, hogy a teste mozduljon. Nem történt semmi. Állt
ott, az oldalán Arianával, a szemüket a festményre függesztve. Mindketten
tudatában a másik testének, illatának.
- Miért keresett fel? – szólalt meg Ariana csendesen, a
tekintetét lassan ráfordítva. Levette a szemüveget, a szemei lágyan simogatták
őt, nem tolakodóan, nem bizalmaskodóan, gyengéden. Pontosan értve, hogy mennyire
nehezére esett idejönni, és mennyire kimerült. Segítségre volt szüksége, de ő
nem szokott hozzá a kéréshez. Világéletében egyedül volt. Mindig egyedül…
- Hirtelen eltűnt az estélyről. Senki nem tudott önről semmit.
- Tudja, hogy hol találhat meg, éppen ezért van itt. –
Dorian felé fordult. – Mondja el, miért jött!
- Tehát nem köntörfalazhatok.
- Miben segíthetek?
Segítség. Milyen
egyszerű szó. Mégis annyi minden függ tőle. Kérni pedig nagyon nehéz, főleg
számára. De van olyan helyzet, amikor a büszkeség feladásra kényszerül. Ez, egy
ilyen helyzet volt. Túl sok minden múlott azon, hogy képes legyen megtartani
tudatának épségét.
Ariana felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. A fekete
kötött ruha kiemelte karcsúságát, vonalait és domborulatait. Még ragyogóbbá
tette a haja szőkeségét, amely hosszan leért a dereka hajlatáig. Az érintése is
biztos olyan, mint a selyemnek, futott át a fején ez a gondolat. A tekintetéből
átsütött a kedvesség, az akarat, az igény mások segítésére.
Ha Dorian nem lett volna ilyen szkeptikus a csodákkal kapcsolatban,
azt mondaná, ezt a nőt angyalként küldték a Földre, hogy vigyázzon a
szenvedőkre, és óvja őket.
Nem volt választása.
- Szeretném, ha írna nekem egy receptet.
- Receptet? – Ariana csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Gyógyszert szed?
- Ez most nem fontos – tért ki újra az egyenes válasz
elől. – Szóval, felírja nekem azt a gyógyszert?
- Milyen gyógyszer ez? – Amikor Dorian megmondta a nevét,
felszisszent. – Ez nagyon erős altató, Mr. Blade. Biztos benne, hogy ezt
szeretné?
- Természetesen.
- Mennyi ideje szedi? – kérdezte Ariana, miközben az íróasztala
mögé sétált.
- Ez miért fontos? – lépett oda a férfi, és az asztalra
támaszkodott.
- Azért, mert súlyos függőséget okoz, és ha a dózist eltévesztik,
akárcsak egy milligrammal, akkor akár végzetes is lehet. Nos?
- Tíz éve.
Ariana lehunyta a szemét. Ez több mint sok: - Miért szedi
ezt az erős altatót? A munkája okozta stressztől nem tud aludni? Vagy valami
más a probléma?
- Erről nem szeretnék beszélni – merevedtek meg a férfi
vonásai. – Megteszi nekem? – Amikor azonban a lány továbbra is csak némán
nézett rá, előre hajolt, közel hozzá. – Mi az ár, amit kér cserébe ezért a kis
szívességért?
- Mennyit lenne hajlandó fizetni érte? – dőlt előre
Ariana is megfontolt mosollyal. Már csak alig néhány centi választotta el az
arcukat egymástól.
- Mit kér?
- Azt, hogy vállalkozzon egy terápiás kezelésre.
- Mondja, miért akar engem ennyire rávenni, hogy pszichológushoz
járjak? – hökkent meg Dorian. – Nem vagyok sem köz- sem önveszélyes.
- Az elsőt nem kétlem. A másodikat… - sokatmondóan elhallgatott.
- És ha nem vállalom?
- Akkor nincs recept. Márpedig úgy látom, nagy szüksége
lenne rá.
- Ön kemény tárgyalópartner, hölgyem. Már látom, hogy van
önben bőven Matthew határozottságából – jegyezte meg, miközben felegyenesedett.
A szemében nem volt jele jókedvnek. Komoran nézett a lányra. Nem tetszett neki
a dolgok ilyentén alakulása. Csakhogy igaza volt Arianának: szüksége volt rá. –
Tehát volna valaki, akit ajánlana számomra? Akiben megbízhatok, igazán.
- Igen.
- Ki az?
- Én.
Szeretném megköszönni Nektek az eddigi támogatásotokat. Nagyon nagyon jól esnek a szavaitok, és a visszajelzéseitek. :) Köszönöm a 9 feliratkozót is, nem is számítottam rá, és tényleg hihetetlenül jól esik. Remélem, továbbra is elnyerik a tetszéseteket az írásaim. :)
Ha tetszett ez a rész is, akkor kérlek, jelezzétek nekem. :)
Puszi
- Én.
Szeretném megköszönni Nektek az eddigi támogatásotokat. Nagyon nagyon jól esnek a szavaitok, és a visszajelzéseitek. :) Köszönöm a 9 feliratkozót is, nem is számítottam rá, és tényleg hihetetlenül jól esik. Remélem, továbbra is elnyerik a tetszéseteket az írásaim. :)
Ha tetszett ez a rész is, akkor kérlek, jelezzétek nekem. :)
Puszi