Dorian meghökkent. A
villámgyors riposzt készületlenül érte. Arra számított, hogy a lány elővesz egy
kiskönyvet, vagy egy névjegyzéket, és olyan szakembert ajánl számára, akiben ő
maga is bízik. Nem. Miért is tett volna ilyet? Helyette rávágta, hogy önmagát
javasolja.
Az ember azt hihetné, hogy Ariana a presztízsét akarja
fényesíteni, vagy a renoméját emelni azzal, hogy őt fogadja a páciensének.
Dorian nem hitte ezt. A lányban égett a vágy mások megsegítésére. Látszott a
tekintetén, ahogy őt figyelte. Látszott a mozdulataiban. Nem akart tolakodni,
nem akart az életébe avatkozni; ő gyógyítani akart.
A veszély azonban nem csupán abban rejlett, hogy
lassanként megosztja a titkait egy másik emberrel, akit szinte egy perce ismer.
A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy vele
kell lennie. Már önmagában az, hogy egy szobában kell tartózkodnia Arianával
végtelen kísértés volt számára. Akarta őt. Nagyon. Jobban, mint ahogy gondolta,
hogy akarhat egyáltalán valamit. Főleg nem egy nőt. Ekkor rátalált erre a szőke hajú lányra, aki kibillentette az
egyensúlyából. Kényelmetlen érzés volt. Mint, amennyire kényelmetlen lehet álló
szerszámmal beszélgetni, hosszú perceken keresztül. De még ennél is tovább
ment: a gondolatait is magáénak követelte. A szokatlan érzések és reakciók
nyomot hagytak rajta. Pedig nagyon igyekezett, hogy távol maradjon tőle.
A Sors fintora, hogy éppen attól a nőtől kell távol
tartania magát, akit mindennél jobban kíván. Ám, ha arra kerülne sor, és
valóban elvenné őt magának, meg is sebezné. Úgy sebezné meg, ahogyan a
többieket, csakhogy az ő élete érdekelte Doriant. Soha nem közeledett olyan
nőhöz, aki többet érdemelt annál, amit ő nyújtani tudott. Ariana határozottan
ilyen nő volt.
Ennek ellenére vonzotta őt, mint a fény a lepkéket. Az
ilyen vonzásnak, nem lehetett ellenállni, még akkor sem, ha a lepke tudta, hogy
függővé válik az igézettől, és a végén megég.
Dorian közelebb lépett az íróasztalhoz. Lenézett a vele
szemben ülő lányra. Rezzenéstelen tekintetében zöld lángok lobbantak fel,
Ariana nem volt képes elfordítani róla a szemét. Állta a pillantását,
belekapaszkodott.
- Ugye tisztában van vele, hogy a tűzzel játszik? –
kérdezte halkan Dorian, miközben az asztalra támaszkodott. A fekete zakó
megfeszült a karjain, és a hátán. – Hadd adjak egy tanácsot önnek, Ariana! A
tűz mindig éget.
Ariana elmosolyodott a figyelmeztetés hallatán. Igen, ez
a férfi valóban égetett. A tűz nem csak a szemeiből, az egész testéből áradt,
csodás forrósággal simogatva őt. Tetszett neki ez az érzés.
Ha felhőtlen lehetne, ha élvezhetné az életét, akkor ez
valósággal kirobbanna belőle. Nem lennének korlátok, amelyek visszatartanák a
tombolását, az örömöt, amelyet maga a létezés okoz. Csakhogy Dorian sebzett
volt. Talán túlságosan mélyen beették már magukat a hegek a bőre alá ahhoz,
hogy meg lehessen őket gyógyítani. Talán soha nem fognak eltűnni. De enyhíteni
lehet a fájdalmat annyira, hogy meg tudjon feledkezni róla, és ezek a sebek
felületi sérülésekké változzanak, mint a távoli emlékek, amelyek csak néha
törnek fel. Ennek a férfinak szüksége volt rá, hogy valaki utat mutasson neki. Túl
értékes ahhoz, hogy hagyják a kín, az emlék-árnyak posványában elsüllyedni,
anélkül, hogy valaha is megtapasztalhatná, milyen igazán élni.
Mégsem volt meggyőződve róla, hogy ez az ember ő. Nem
tudott távol maradni tőle. Nem tudott láthatatlan szemlélőként viselkedni, nem
tenni semmit, amikor a másik szenvedése nyilvánvaló volt. Veszélyes helyzet az,
hogy ők ketten sok időt töltsenek egymás mellett, ám ha a profizmusára és a
tárgyilagosságára hagyatkozik, akkor képes lesz megőrizni a köztük lévő
távolságot úgy, hogy közben segítséget is nyújt. Talán…
Túl sok volt a „talán”, és a „ha” ebben a képletben. Ám
képtelen volt másra bízni a férfit. A figyelmébe ajánlhatta volna néhány neves,
és szakmailag elismert kollegáját. Doriannek nincs szüksége egy frissen
kikerült iskolás lányra, aki nyilvánvalóan nem közömbös iránta, csakhogy nem
tudta rávenni magát a feladására. Az első, zsigerből kimondott gondolat volt a
valódi, és eszerint is fog cselekedni. Visszakozásra már nem adatott lehetőség.
Mivel azonban tisztában volt vele, hogy lerohanta a
férfit, tapintatlanul és szakmaiatlanul viselkedett, amikor megzsarolta, azt
mondta:
- Odaadom a receptet, Mr. Blade – állt fel, majd a
nyomtatóhoz lépett az asztal másik végében. – De, hogy másik adagot kapjon, el
kell fogadnia az ajánlatomat. – Könnyed mozdulattal ráírta a nevét a recepten
kijelölt helyre.
- Találhatok más módot is arra, hogy megszerezzem a
gyógyszert – vetette oda neki Dorian gőgösen, miközben kiegyenesedett.
- Kétlem, hogy szeretné, ha a hírneve csorbát szenvedne
egy ilyen apró ügy miatt, nem igaz? – mosolyodott el Ariana. – Márpedig gyorsan
rendőrségi ügy lehet egy illegális gyógyszervásárlásból. Főleg, ha ilyen erős
gyógyszerről van szó, amely már majdnem narkotikummal ér fel.
Dorian elismerően biccentett. Ez a lány aztán nem volt
rest elmenni a végsőkig, hogy elérje, amit akart. Kinyújtotta a kezét a
receptért.
- Átgondolom az ajánlatát, doktornő.
- Tegyen így, aztán tudassa velem a döntését.
Dorian bólintott, a zsebébe gyűrte a papírt, amely által
végre nyugodt éjszakái lehetnek egy darabig, majd egy hosszú, figyelmeztető
pillantás után sarkon fordult. – Mr.
Blade! – szólt utána a lány, de ő csak félig fordult vissza az ajtóban. – Én
segíteni szeretnék önnek. Nem a magam előmenetele miatt hoztam ilyen helyzetbe.
Segíteni akarok, mert látom, hogy egyre inkább maga alá temetik a rémképek,
amelyekkel küzd. A sebek nyíltan tátongnak a lelkén, pedig – felteszem – nem mostanában
történt eseményekről van szó. Egy élhetőbb, teljes élet kialakításában akarok
segíteni. Ne dobja el az esélyt pusztán makacsságból. Bízhat bennem, ezt
garantálom önnek.
- Mondja, miért akar engem minden áron megmenteni
valamitől, amiről azt sem tudja, micsoda? – kérdezte a férfi komoran.
- Mert ezért születtem.
*
* *
Ariana utolsó mondata sokáig visszhangzott Dorian
elméjében. Ezért született… Egy valódi angyal született volna a Földre?
A lány irodájából azonnal lesietett a mélygarázsba. Olyan
sebességgel indult a legközelebbi gyógyszertár felé, hogy tartott tőle, még
azelőtt lekapcsolják a rendőrök, mielőtt a kezében tarthatná a vágyott
nyugalmának apró kis részleteit. Nem tartotta vissza.
A patikában furcsán néztek rá, miután átadta a receptet.
Amikor közönyösen viszonozta ezeket a pillantásokat, senki nem mert kérdéseket
feltenni. Eddig soha senki nem tett fel neki kérdéseket, nem akartak
változtatni rajta, nem akarták dédelgetni és babusgatni. Az emberek nagy
általánosságban hasznot akartak hajtani önmaguk számára. Amerika egyik
leggazdagabb embereként Dorian nagyon is sok előnyt tudott nyújtani. Próbálták
kihasználni; a férfiak pénzt, és hatalmat akartak elnyerni általa, a nők pénzt
és szexet. A mérleg egyensúlyban állt a két nem képviselői között.
Ariana nagyon bátor volt. Szembeállította önmaga
kétségeivel, és szellemeivel. Olyan kérdéseket és kijelentéseket intézett
hozzá, amelyekre nem tudott válaszolni, de szüntelenül jelen voltak a fejében.
Árnyas sarkokban lesve várták, hogy egy gyengébb, kiszolgáltatott pillanatban
előbújjanak, meglepve és megijesztve őt.
Bizonytalanságban élt. Hiába szökött meg. Hiába vált
gazdag és hatalmas emberré. Hiába minden jó, amit az életében megteremtett,
vagy megszerzett, ha nem tudja élvezni. Még mindig fogva tartották. Az emlékek
tartották fogságban, amelyek olyan mélyen a sejtjei közé fészkelték magukat,
hogy lehetetlennek tűnt onnan kiirtani őket. Pedig Isten a tanúja hányszor
próbálta már.
Igaza lenne Arianának? Szüksége van a terápiára? A
legfontosabb kérdés: ennyire nyilvánvaló ez a kívülállók számára? Vagy inkább a
lány tényleg igazat mondott, és ő erre született. Arra, hogy másoknak segítsen,
megmentse az embereket olyan eszközökkel, amelyeket az élet a kezébe adott.
Talán ezt kellene tennie ahhoz, hogy ép elmével tudja
megvalósítani a terveit. Talán tényleg arra lenne szüksége, hogy meggyógyítsa
önmagát. Vagy legalábbis megpróbálja. De hogyan beszélhetne arról a sok szörnyűségről,
amelyet még felnőtteknek sem lenne szabad átélnie, nemhogy gyermekeknek? Hogyan
tudna megnyílni bárkinek is, anélkül, hogy rettegnie kellene a következményektől?
Dorian egyszer elmesélte ezt egy terapeutának. Minden
apró, mocskos részletet elmondott. Beszélt a saját szerepéről ebben a kegyetlen
játékban. Beszélt a fájdalomról – a testiről és a lelkiről egyaránt. Beszélt az
őrület közeli állapotról. Beszélt az elméje ordításáról, amely azt követelte,
hogy szabaduljon meg az életétől. Beszélt a szégyenről. És beszélt az undoráról,
magától.
A szavak nagyon lassan hagyták el a száját. Semmit nem
fontolt meg előre. Legördültek az ajkáról a maguk kegyetlen, romlott
valóságában. De nem nyújtott neki vigaszt. Éppen ellenkezőleg.
A pszichiáter ki akarta használni az információk adta
hatalmat, hogy előmenetelének adjon táptalajt. Képes lett volna egy sérült, és
rémült fiatalembert kiadni a nyilvánosságnak azért, hogy némi presztízshez
jusson, valamint a velejáró aprópénzhez.
Dorian nem bírta volna elviselni a rá irányuló figyelmet,
az iránta érzett vegyes érzelmeket, leginkább pedig a saját szégyenét. Ennek a
súlya már így is hosszú évek óta nyomta a vállát.
Hamarabb támadott, mint az a pszichiáter, aki a tudását
felhasználva próbálta befolyásolni. Felhasznált minden kapcsolatot, amik az
idők során kialakultak, és minden pénzt, amit kemény munkával spórolt össze.
A bíróság visszavonta a férfi praxisát, amikor nagy
mennyiségű heroint és rohypnolt találtak a rendelőjében, amelyet merő
véletlenből Dorian fedezett fel.
Aljas tett volt ez a részéről. Az egyénisége, az elvei
tiltakoztak is a tett ellen, de meg kellett védenie magát. Meg kellett védenie
az anyját. Azt még kevésbé bírta volna elviselni, hogy az anyja megtudja, mit
tettek vele éveken keresztül. És főleg azt nem, hogy a tudomására jusson, ő, az
egyetlen fia, mit tett…
A pszichiátert Mexikóig kergette, majd adott neki egy kis
pénzt, amelyen meg tudott élni. Soha többé nem találkoztak, ám figyeltette őt.
Mára pedig az a férfi, aki ki akarta használni az ő sebezhetőségét, a
történetéből pedig bulvár sztorit csinálni a saját szenzációja miatt, halott
volt. Dorian titka rejtve maradt, mert aki tudott róla, soha nem fog beszélni.
Most évekkel később újra olyan helyzetbe került, hogy
valaki ezt a titkot akarja megfejteni. Ő azonban megtanulta, hogy a bizalomért
túl nagy árat kell fizetni. A remény pedig nem neki létezik a Földön.
Az ár, amelyet Ariana kért a gyógyszerekért cserébe, a
nyugalmas éjszakákért cserébe, nem érték meg. Bármennyire is szüksége volt
azokra a bogyókra.
Dorian rápillantott a lift irányító paneljére. Tizenötödik emelet? Ki a nyavalya ütötte
ezt be? Az ő irodája a harmincadikon volt. Mégis mit…? Gúnyos mosolyra
rándultak az ajkai. A tudata kicsit lassú volt az ösztöneihez képest, mert már
akkor meghozta a döntését, amikor Ariana előrukkolt az ajánlatával. Abban a
pillanatban tudta, hogy el fogja fogadni. Egyszerűen azért, mert kellett neki a
gyógyszer. Nem játszhatott mártírt, amikor neki feladatai voltak. Nem
őrülhetett meg, amikor a cél túlságosan távol esett tőle. Kellettek neki azok a
tabletták, ha pedig ennek az a feltétele, hogy havonta két alkalommal, negyvenöt
percet beszélgessen egy csinos nővel, egye fene. Természetesen távol kell
tartania magát tőle, amennyire csak lehet, de a beszélgetés még nem jelent utat
egyenesen az ágyba. Bár nagy tortúra elé néz ezzel a cselekedettel, csakhogy a
választás lehetőségét kimarták a kezéből.
Hogy gyűlölte, amikor nem volt befolyása a saját életére!
A döntéseit nagyon régóta egymaga hozta meg, és nem is engedett beleszólást,
legfeljebb meghallgatott véleményeket. Nem bírta elviselni, amikor a hozzá
kapcsolódó dolgokba nem volt beleszólása; most mégis ez történt, ő pedig nem
szólhatott egy szót sem. Itt ő kért. Neki is kell megfizetni az ellenértéket.
Ezt el tudta fogadni, de nem kellett, hogy jó képet is vágjon hozzá.
A lift ajtaja csendesen szétcsúszott, ő pedig elindult a
csodás smaragdzöld szőnyeggel futtatott folyosón. Éppen be akart nyitni az
Ariana rendelőjét megelőző kis fogadószobába, amikor mellette megszólaltak:
- Ariana nincs odabent.
Dorian a kilincset markolva, lassan oldalra fordította a
fejét. Fekete tekintettel nézett farkasszemet, amelyben elvesztek a pupillák. A
férfi nála valamivel alacsonyabb lehetett, szálkásan izmos, és jóvágású. A
sportzakót hanyagul viselte a kigombolt inge fölött, jól állt neki.
Közelebb lépett Dorianhez, és közvetlenül mellette a
falnak támaszkodott.
- Mr. Blade, ha nem tévedek – szólalt meg újra az idegen
férfi. – Már három éve bérlem az egyik irodáját az épületben, de még nem volt
alkalmam személyesen is bemutatkozni önnek. – A kezét nyújtotta. – Brandon
Russell vagyok. Szexuálterapeuta.
Dorian hátán hideg borzongás futott végig: - Üdvözlöm,
Mr. Russel. Mit is mondott, hol van Ariana?
Brandon lenézett a még mindig kinyújtott kezére, amelyről
a másik tudomást sem vett, sőt hajlandóságot sem mutatott, hogy el kívánná
fogadni azt. Elvigyorodott: - Bájos kolléganőm nemrégen ment el, fogalmam
sincs, hogy hová, de igencsak sietve távozott. Milyen érdekes, nem gondolja,
hogy éppen egy olyan nő rendezkedett be a szomszédomban, akinek a végzettsége,
és a szakterülete ennyire kiegészíti az enyémet.
- Bizonyára így van – válaszolt Dorian szenvtelenül,
elfordult, hogy induljon.
- Finom kis falat az biztos.
- Én a maga helyében vigyáznék a számra, Mr. Russell.
Ismerem Ariana bátyját, és nem venné jó néven, hogy a hölgyről ilyen hangnemben
beszéljen.
- Ó, de hát én ezt csak magunk között jegyeztem meg. –
Brandon arcáról szinte letörölhetetlen volt a jókedvű vigyor. – Döbbenetes,
hogy egy ilyen szép nőnek olyan komoly diplomája legyen, mint Arianának,
ráadásul gazdag és szőke is.
- Előítéletei vannak a szőke nőkkel szemben? Ez nem vall
valami éles elmére. – Dorian félig visszafordult. – Pedig, ha jól értettem
pszichológiát tanult.
- Ugyan, Mr. Blade, ne vegyen mindent ennyire komolyan.
Nem szükséges, hogy ilyen kimérten beszéljen velem.
- Nekem az a véleményem, hogy nem szükséges haverkodnunk, mint az óvodában – vágott vissza Dorian
keményen, egész testével a másik férfi felé fordulva. – Én vagyok ennek az
épületnek a tulajdonosa, maga az egyik bérlőm, maradjunk ennyiben. –
Visszafordult, hogy a liftek felé induljon, és végre a saját irodáján belül
legyen. Borzasztóan irritálta ennek a fickónak a behízelgő képe, és a nyájas
modora.
- Természetesen még találkozunk, ha ismételten látogatást
akar tenni az említett, gyönyörű bérlőjénél.
- Most már…
- Mr. Blade? – szakította félbe a kíváncsi Debbie, aki
akkor lépett ki a kis fogadószobából, ahol a helye volt. – Arianát keresi?
Miért nem jött be?
Dorian megvető pillantással mérte végig a pofátlan
fickót, aki ártatlan képpel kijelentette, hogy Ariana elsietett valahová. –
Igen, szeretnék beszélni, Miss Kendallel, de ez az úr, azt mondta, hogy már elment.
- Nem, csak ebédelni ment le az étterembe. Még az
irodaházból sem tette ki a lábát. Brandon bizonyára nem tudhatta.
- Persze, hogy nem tudhatta – mormolta közönyösen. –
Köszönöm a segítségét. Miss…
- Hívjon csak Debbie-nek – mosolygott rá a lány.
Dorian biccentett, a kajánul vigyorgó fickóra ügyet sem
vetve a liftek felé indult, hogy az étteremben megkeresse Arianát.