Első fejezet

2013. március

    A pokolba mindenkivel! A mai napon semmi sem úgy alakul, ahogyan azt tervezte. Milyen szégyenteljes. Minden eddigi tervének a start mezőjén áll, már csak az kellene, hogy elinduljon. Egy hatos dobás, és bent van a játékban. Attól kezdve megállíthatatlan a célig, a győzelemig.

    Csakhogy egyes értetlen, és tehetetlen emberek folyvást az útját állják, mielőtt egyáltalán a mezőnybe lépne. Bosszantó! Ha az ember tökéletes munkát akar, azt kizárólag ő maga tudja megvalósítani. A rohadt életbe!

       Dorian olyan hangosan vágta be maga mögött az irodája ajtaját, hogy a titkárnője összerezzent. A fiatal, barna hajú nő rápillantott a sötét, tömör mahagóni fára. Sajnálkozva vette észre, hogy a vakolat egy jó darabon hiányzik az ajtó keretének közvetlen közelében. Stacy nagyon sóhajtott, a főnök ma igencsak pokoli hangulatban van. Tétován az előtte fel-alá masírozó férfira nézett, de amikor látta, hogy az nem is figyel rá, lopva elmosolyodott. Hirtelen természetű ember, az nem vitás. Gyorsan lobban lángra benne a harag tüze, ám amikor ez megtörténik, nagyon sokára alszik is ki. Addig pedig teljes erőből tombol. Pusztít vagy alkot, attól függően min tudja kiélni magát. Temperamentumos, erős akaratú férfi, csakhogy bármennyire is dühös, Stacy tudta, soha nem töltené ki az ártatlanokon. Az már más kérdés volt, hogy mit tesz azzal, aki mérgének közvetlen forrása… Jajj, az illetőnek!

     Stacy a telefonért nyúlt, hogy leszóljon a karbantartóknak, hogy amilyen hamar csak lehet, hozzák helyre a megsérült falat. Ekkor Dorian, mint a szélvész, elé perdült, és indulatosan rámeredt.

           - Ki a frászt hív? – csattant fel. Amúgy is mély hangja tovább mélyült az ingerültség miatt.

        - A karbantartókat, uram – válaszolt készséggel a titkárnője anélkül, hogy letette volna a telefont.

         - Mégis mi a nyavalyának?

        - A fal miatt. Tudom, hogy ön dühös, uram, de az a szegény fal nem tehet semmiről, és most mégis ott van benne egy lyuk.

         - A karbantartót ráér később is hívni, amikor nem vagyok itt. Az a nyüves fal megvár. Azonnal hívja fel nekem Wilsont! Jöjjön ide! És a fene vigye el, kerítse elő Cameront! Hol van egyáltalán, amikor ilyen kilátástalan helyzetbe kerültünk? – kérdezte Stacyt, és úgy meredt maga elé, mintha épp felrobbanni készülne.

         - Mr. Blade, Mr. DeWitt az irodájában van. Ami pedig…

     - Cameron! – kiáltott fel Dorian olyan hangosan, hogy a folyosón dolgozó összes titkárnő rémülten kapta fel a fejét. Stacy nagyot sóhajtott. Szegény párák! Olyan képet vágott mindegyik, mintha a főnöke vadászni indulna. Habár…

        Ekkor kinyílt a szemben lévő iroda ajtaja. Cameron DeWitt megjátszott ingerültséggel rontott ki, egyenesen Dorian felé, és színpadias mozdulattal megállt előtte. A másik férfi egyáltalán nem értékelte barátja humorát, főleg ebben a komoly helyzetben. Összevonta a szemöldökét, elképesztően zöld szemei pedig valósággal hányták a szikrát.

        Cameron, mikor alaposabban szemügyre vette bosszús főnökét, szélesen elvigyorodott, mintha csak a legnagyobb megtiszteltetésben részesülne.

       - Mi van, zabos vagy? – kérdezte könnyedén, és rákacsintott Stacyre, aki összeszorította a száját, nehogy felnevessen.

       - Vigyázz a szádra, mert még be találom verni! – fenyegette meg Dorian, azonban a mondat éle valahogyan elkerülte Cameron figyelmét, vagy inkább nem vett róla tudomást, ugyanis még szélesebben vigyorgott.    

- Szeretném én azt látni! – horkant fel méltóságteljesen. – Ha az emlékezetem nem csal, a legutóbbi alkalommal a földön fetrengtél nyomorúságosan, és kegyelemért könyörögtél.

        - Én a helyedben kétszer is meggondolnám, hogy ingerelj-e ilyesmivel a jelen helyzetben, mert hamarosan megint kiszögezve találod magad – indult Dorian az irodája felé, majd belökte az ajtót és széles karmozdulattal betessékelte Cameront. – Húzzál befelé!

       - Ha ilyen szépen kéred, természetesen bemegyek.

      - Stacy, Mondja meg Wilsonnak, hogy attól a pillanattól fogva, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, pontosan fél órája van, hogy idetolja a képét a szemem elé – jegyezte meg Dorian hideg nyugalommal. – Ha nem képes rá, be se tegye a lábát az épületbe, mert kihajítom az ablakon, és biztosíthatom, hogy nem a talpára fog érkezni, hanem arra az iszonyúan ostoba koponyájára.

     - De uram, Wilson most éppen… - kezdte volna Stacy a magyarázatot, azonban Dorian csak felvonta a szemöldökét. – Megmondom neki, uram.

      - Köszönöm. – Ám ahogy bezáródott az ajtó, és a nő tárcsázni kezdett, az újra kinyílt és Cameron mosolygó feje jelent meg a nyílásban.

        - Zabos – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd visszahúzta a fejét, és nagyon halkan bezárta maga mögött az ajtót.

         Stacy halkan felkuncogott. Dorian és Cameron nem is különbözhetett volna jobban egymástól, mégis hosszú évek óta elválaszthatatlan barátok voltak. Hát igen, sóhajtott magában. Nagy fokozaton ég a harag lángja. Ennek ellenére, nem ismert nála fantasztikusabb embert, gondolta, miközben a füléhez tartotta a telefont. Az azonban nem kétséges, hogy Wilson pontosan huszonnyolc perc múlva bekopog azon az ajtón. Dorian Blade ezt parancsolta.

     - Így elcseszni valamit! Az istenit, mégis mit gondolt az a barom? – Dorian rápillantott Cameronra, mintha választ várna, majd tovább körözött az íróasztal körül.

     - Most már megtudhatom, hogy mi is a gond, vagy továbbra is hallgatnom kell a szidalmaidat, miközben azt sem értem, mi a bajod? – Cameron kényelmesen hátradőlt a két bőrszék egyikében, ami az ablakkal szemben, asztal túloldalán helyezkedett el.

    - Megmondom én neked – fordult felé Dorian, és ő is leült. – Wilson, az a szarházi, nem a szabvány által előírt huzalokat rendelte meg. Spórolni akart, ezért az olcsóbb, silányabb minőséget választotta. Fogalmam sincs, mire gondolt, amikor megtette – dobolt ingerülten székének karfáján. – Tudhatná, hogy minden rendelést személyesen ellenőrzök. Megkímélhetett volna engem attól, hogy helyre kelljen hoznom a hibáit. Mégis, mit képzelt? Egyik épületemnél sem használunk ilyen szar cuccokat, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy így dolgozzak, különben a csillagom hamar leáldozna. És bassza meg, ez egy kórház! Nem valamiféle huszadrangú lebuj, ahol ihatatlan sört csapolnak. Egy kórház! Emberek élete függ attól, hogy milyen stabil a szerkezet. Az orvosoknak nem kellene még attól is rettegniük, hogy mikor omlik a fejükre az egész kóceráj.

      - Úgy látom, Wilson inkább valami másra költené a pénzt. Feleslegesnek tartja azt a színvonalat, amit te megkövetelsz. Itt-ott lecsíp egy kicsit a költségvetésből. Így akar előrébb jutni a ranglétrán.

        - Soha nem lesz belőle építésvezető – jelentette ki fagyos hangon Dorian. Laptopján megnyitotta a kórház tervezeteit és még egyszer alaposan átnézte. – Ha rábíznám az építkezés felügyeletét, nem csak az épületbe lépő vendégek halnának meg, de kinyírná a munkásaimat is. Nem engedhetem meg az ilyen kisstílű hibákat magamnak. Te is tudod, milyen a konkurencia. Ha nem úgy dolgoznék, ahogyan, mire kettőt pislantanék már bekebelezett volna valamilyen ordenáré ingatlancápa, aki minden eredetiséget és nívós szintet kiölne a vállalatomból.

       - Ne túlozz – vigyorgott rá Cameron.

    - Ne túlozzak? Senki nem fog visszaélni az én cégemmel, és egy nagy adag mocskot kiadni a kezéből. Ehhez én nem adom a nevemet.

      - Kimenjek az építkezésre, és rendet tegyek?

   - Megköszönném. Wilsont pedig elküldöm ahhoz az öt emeletes társasházhoz, amelyet a külvárosban építünk.

    - Azt hittem kirúgod – jegyezte meg, miközben a rajzasztalhoz lépett a sarokban, kiválasztotta a kórház terveit, majd egyenletesen összetekerte.

     - Családja van – sóhajtott fel keservesen Dorian. – Szüksége van a pénzre, mert a hatodik gyereke megszületik hamarosan. Hidd el nekem, ha csak magáról kellene gondoskodnia, egy pillanatig sem haboznék, hogy elküldjem a legfagyosabb szibériai jégmezőre, hogy megfagyjon a farka meg az a hülye agya, de így…

        - Jó ember vagy, Dorian Blade.

       - Te pedig, miért nem vagy már kint a terepen abban a rikító narancssárga sisakban, hogy a ronda fejed még nevetségesebben nézzen ki? – vonta fel a szemöldökét arrogánsan.

        - Tudhatnád, hogy én mindenben ellenállhatatlan vagyok – jelentette ki Cameron szenvtelenül.

      - Ezt ugyan ki mondja?

      - Hát az összes nő, akivel eddig dolgom volt. Kérdezd csak meg őket – suttogta cinkosan, a fejét majdnem körbeérő mosollyal, és behúzta maga után az ajtót.

    Ha az ember valamit hibátlannak akar, akkor azt saját maga kell, hogy megoldja, sóhajtott magában Dorian, amikor meghallotta a halk kopogást. Felszólította az érkezőt, hogy lépjen be, ő maga pedig hátradőlve a fekete bőrszékében, hideg, kiismerhetetlen tekintettel fürkészte a lehajtott fejű Wilsont, aki az ajtótól nem mert beljebb merészkedni. Igen, az a legeredményesebb munka, amit az ember saját kezűleg végez el. Ezt megtapasztalta az elmúlt tizennégy évben.

* * *

   Miután sikeresen elintézett minden ügyet, Dorian úgy döntött, maga is szemügyre veszi az építkezést. Egyrészt jót fog tenni, ha szív egy kis friss levegőt. Másrészt a munkások hatékonyabbak, ha látják, hogy a nagyfőnök időről-időre megjelenik, hogy ellenőrizze őket. Na, nem mintha nem bízna meg Cameronban maradéktalanul.

   Az egyetemen ismerkedtek meg a férfival. Hasonló társadalmi osztályból jött, mint ő. A két elveszett fiú pedig hamar egymásra talált a számukra ismeretlen közegben. Szükségük volt rá, hogy valakiben megbízhassanak. Bár nem ugyan azokra a szakokra jártak, hiszen amíg Dorian a mérnöki karon tanult, Cameron pedig pénzügyön, gyorsan összebarátkoztak. Azóta elválaszthatatlanok voltak. Éppen ezért, természetesnek tűnt, hogy amikor Dorian megalapította a Blade Industries Holding Incorporation-t, Cameron szorosan együtt működik vele.

  Túl sok mindent veszített már, túl sok mindentől fosztották meg az életében, nem akarta megkockáztatni, hogy az egyetlen, igazi barátját is elveszítse. Ahhoz túlságosan értékelte ezt az ajándékot. Cameronban bízhatott. Nem csak szakmailag, de a magánéletében is. Ő volt az egyetlen ember, aki ismerte az összes sötét titkát. Minden apró részlet a birtokában volt Dorian múltjának kísértő szörnyetegeiről. Ha akarja, felhasználhatta volna ellene. Nem kellett volna mást tennie, mint néha felemlegetni, az arcába vágni minden mocskos dolgot, ami megtörtént. Ezzel végleg kikészíthette volna. Azonban e helyett Cameron segített neki talpon maradni, amikor kétségbeesett és eluralkodott rajta a múlt szégyenletes szennye. Ez a förtelem olyan volt, mint a kátrány: minél jobban akarta lemosni magáról, annál mocskosabb lett. Egyre többször figyelt fel arra, hogy elméjét betölti a bosszú, a rombolás gondolata. Szinte uralkodtak rajta ezek az érzelmek, pedig tudta; még nem érkezett el az idő. Végleges gyógyulás helyett mind jobban elmerült ebben a gödörben, a félelem, az undor és a szégyen nyelték magukba, mint futóhomok, amelyből képtelenség kiszabadulni. Talán ebben ő maga is hibás volt. Olyan életformát folytatott, amelyet elsajátított, és úgy tűnt nem is képes máshogyan élni. Megpróbálta, és mindannyiszor csúfos kudarcot vallott a változtatásokkal. Ezt tanulta, pontosan abban a korban, amikor az életét meghatározó lépéseket kellett megtennie, elvették tőle a döntés jogát. Soha nem választhatott, hogy melyik irányba akar menni. Nem választhatta meg, milyen életet akar élni. Egyetlen út vezetett, nyílegyenesen előre a kárhozatba és romlásba, ahonnan nincs visszatérés. Tettek róla, hogy alaposan megtanulja a leckét. Bár kiszabadult a fogságból, a boldog élet reményét elrabolták tőle, mielőtt megérthette volna, hogy mit is veszít. A legrosszabb az egészben pedig, hogy ha megpróbál valakivel bizalmas kapcsolatot kialakítani, őt is magával húzza. És hát miért tegyen tönkre egy másik életet, amikor a sajátja már eléggé elcseszett?  A lelkiismerete nem lett volna képes elviselni annak a terhét, hogy ezúttal nemhogy megmenteni nem tudott egy ártatlant, hanem ő maga taszította romlásba.

    A lelke nagyon sok súlyt cipelt már. Egy kicsivel több, és biztosan összezúzta volna. A megbékélés és Dorian Blade soha nem álltak jó viszonyban egymással. Ezért kezdett olyan felületes kapcsolatokat, amelyek nem követeltek tőle túl sokat. Olyan nőkkel, akik nem érdemeltek mást. Nem érdemeltek többet. Erre mindig vigyázott. Magához hasonló megrögzött rombolókat választott néhány éjszaka erejéig. Ezek nem kívántak tőle túl sok érzelmet. Vagy ha igen, nem érzett lelkiismeret furdalást, amiért megtagadta azt. Pontosan tudta ő, hogy érzelmileg egy csődtömeg, csak alapjaiban és árnyalataiban mutatkozik meg az az ember, aki lehetett volna egy másik, egy jobb életben. Éppen ezért próbált minél kevesebbet használni a még meglévő tartalékaiból.

   Talán igaza van Cameronnak, és végre keresnie kellene egy szakembert, aki segít neki megszabadulni a rémálmoktól. Sajnos azonban figyelmen kívül nem hagyható gond volt, hogy nem igazán hitt az ilyen csodabogarak gyógyító képességeiben. Tudta, hogy magas képesítés, egy rakás iskola és miegymás van a birtokukban, mégsem érezte képesnek magát, hogy előítéletek nélkül kiadja az életét egy embernek, aki utána hónapokon keresztül az agyában fog turkálni. Talán egy kicsit paranoiásan bizalmatlan volt az emberekkel. Mégis inkább ez, minthogy a napvilágra kerüljenek azok a borzalmak, amelyeket kénytelen volt átélni. Nem bírta volna elviselni sem a sajnálkozást, sem az undorodó pillantásokat, de még kevésbé, hogy ráirányuljon a figyelem. Az nagyon nem lenne előnyös a tervének szempontjából. Sőt. Mindent egy pillanat alatt tönkre tenne. Így hát az a két választása maradt, hogy nem megy terapeutához, vagy keres egy olyat, akiben meg tud bízni.

     Na persze! Ő pont arról olyan híres, hogy a bizalmát két kézzel szórja, mint a cukorkát. Tessenek, vegyenek! Mindenkinek jut, emberek! Erre halványan elmosolyodott. Végigsétált a folyosókon. Szeme sarkából az asztaluknál dolgozó titkárnőket leste. Ahogy a közelükbe ért, egytől-egyig igazgatni kezdték a hajukat, ránéztek, majd próbáltak tovább gépelni, azonban állandóan vissza kellett törölniük az előzőleg leírtakat. Így ment ez folyton. Ha megjelent, akkor az amúgy magasan képzett titkárnők rögtön gépírás-tudatlanokká váltak, mintha nem ezt tanulták volna évekig.

   Odalépett a lifthez. Ezek a tipikus női reakciók a férfiak hiúságát voltak hivatottak legyezgetni. Doriannek ezek alapján nem is kellett kételkednie a vonzerejében, csakhogy ezek a finom, és kevésbé finom utalások és gesztusok már nem éreztették a hatásukat rajta. Ahelyett, hogy pöffeszkedni kezdett volna ennyi hangtalan bóktól, már fárasztotta. Érdekes, hogy olyan életstílustól, amely mások szerint megfűszerezi az életet, annak, aki folyamatosan ezt űzi, már egészen kényelmetlenné válik.

      Belépett a cseresznyefával borított fülkébe. A szemközti fal füstüvegből készült. Ő rálátást kapott az emeletekre, azonban őt nem láthatták. Praktikus. Ez is egy zseniális ötlet volt, amit szinte agyon dicsértek, amikor megtervezte az irodaházat. Kevés diák fejezi be úgy az egyetemet, mint ahogyan ő. Nem csak a legmagasabb értékeléssel engedték útjára, de a gyakorlatként leadott tervezete elnyert egy pályázatot, minek következtében meg is építették. Ez olyan lenyűgöző eredménynek számított a Chicagói Egyetemen, hogy azóta is sokszor felemlegetik. Dorian jutalmul részt vehetett a Blade Tower építésében, hogy megbizonyosodjon róla, minden az ő tervei alapján készül. A fekete márványpadlótól, egészen az intarziás mennyezetig. Büszke is volt rá. Még a belső berendezés megválasztására is engedélyt kapott. Az is az ő keze munkáját hordozta. Ha kellett követ cipelt, festőhengert fogott, szőnyeget terített le, vagy épp mosdót csempézett, de minden kis mozzanatnak szereplője akart lenni. Amikor pedig elég pénzt gyűjtött rá, hogy megvehesse, csak még büszkébb volt. Pontosan tudta, már amikor a rajzasztalnál ült éjszakákon át, hogy ha ez a tervezet megvalósul, akkor az övé lesz. Nem lehetett senki másé. És amit Dorian Blade akar, azt meg is szerezte.

     A lift lassan, simán siklott lefelé, a mélygarázsig. Ahogy emeletenként lejjebb ereszkedett újra eltöltötte, milyen remek érzés ilyen maradandót alkotni. A következő pedig a klinika lesz. Természetesen, ha valaki nem akarja megint szabotálni a munkát, a rohadt életbe! Az egy nagyon fontos projekt számára, és nem hagyhatja, hogy valami kis semmi hibán elcsússzon, miután olyan nagyon megharcolt több versenytársával a pályázat megnyeréséért. Ez a kórház pontosan olyan lesz, amilyennek megálmodta. Ha seggbe kell rúgnia az összes Wilsonhoz hasonló eszetlent, akkor megteszi.

       Még hogy nyugodtnak kell maradnia! Újra fellobbant a harag benne, amikor arra gondolt, hogy majdnem az egész épületet bonthatták volna le, ha azok közül a huzalok  közül akár egy is bekerül a szerkezetbe. Cameron azt tanácsolta keressen valamilyen feszültség levezető foglalkozást, mert túlságosan stresszes az életmódja. És az mégis kinek a hibája, bassza meg! Járjon jógára, vagy meditáljon. Ezt mondta. Na persze! Pont olyan típus. Nem, Dorian inkább verekedni akart. Sajnálatos módon nem veszett még ki belőle az a vad gyerek, aki középiskolában, sőt még az egyetemen is megtorolt minden sértést. Miért is változott volna? A kemény öklének, és az éles eszének köszönhette, hogy túlélte a tinédzserkort. Ehhez azonban nem társult higgadt gondolkodás. Elhúzta a száját. Annyi baj legyen. Amikor majd jobban ráér, megfogadja a tanácsot, keres magának egy pszichológust, aki átsegíti az ilyen hullámvasutakon. Bár, gondolta, amikor csendesen szétnyílt előtte az ajtó, ehhez minimum egy angyalra lenne szüksége. Csakhogy angyalok nem mászkálnak a Földön.

       Szitkozódás, majd tompa puffanás visszhangzott a döngölt beton garázs falai között. Ezt követően pedig jókedvű nevetés csattant fel. Egy nő nevetése. Lágy, csilingelő, mint az egymáshoz érő kristályok, de egyáltalán nem hideg. Sokkal inkább meleg tónusú, mint a nyári napfény. Doriannek tetszett a hang. Hamarosan a tulajdonosát is megpillanthatta. Illetve pillanthatta volna, ha egy hatalmas kartondoboz nem takarja el a láthatóan kis termetű nőt.

      A felvonó felé közeledett. A szexi magassarkú csizmának akadályoznia kellett volna a biztos járásban, főleg, hogy ki sem látott a doboz mögül, mégsem így történt. Meglepően magabiztosan mozgott. Na persze, ilyen formás lábakon nem is csoda, gondolta Dorian.

      - Ilyenkor természetesen egyetlen férfi sem bukkan fel a közelben, hogy segítsen - hallatszott a zsörtölődés a doboz mögül.

     Dorian nem látott kettőjükön kívül senki mást a közelben. Bár lehetséges, hogy a nő magában beszél. Talán egy kicsit kelekótya teremtés. Függetlenül ettől, roppant elbűvölő hanggal áldották meg, így nem igazán esett nehezére hallgatni. Már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon és felhívja a figyelmet a jelenlétére, illetve férfi mivoltára. Ekkor azonban meglátott egy újabb lábakon közeledő dobozt. Ez ugyan valamivel kisebb volt, mint a másik nőnél lévő, azonban éppúgy eltakarta a hordozóját. Két ekkora nő, két ekkora dobozzal. Tényleg, mi történt a lovagias férfiakkal? Nem mintha ő valaha is ebbe a kategóriába sorolta volna magát. Sok tette igencsak messze sodorta, mintsem a lovagias, vagy az úriember jelzőt lehessen használni vele kapcsolatban, azért a mamájának sikerült bizonyos fokú udvariasságot belénevelnie.

        - Én mondtam neked, hogy szóljunk Mattnek, segítsen a pakolásnál.

      - Ha Matthew egy kicsit is gondolkodna, akkor pontosan tudná, hogy szükségünk lenne némi férfierőre, hogy áthozzuk ezt a sok aktát az irodába. És ha volna benne egy kis együttérzés, akkor fel is ajánlotta volna a segítségét. De nem – folytatta tovább morgást az első dobozt cipelő hölgy. – Mondok én neked valamit, Debbie. Jól jegyezd meg, mert ha egyszer kikötsz egy férfi mellett, szükséged lesz minden tapasztalatra és jó tanácsra, hogy eligazodj az ő viselkedésükön. – Megállt egy pillanatra és feljebb dobta a nehéz kartont a karjaiban. – A férfiak teremtésüknél fogva kibújnak minden nehéz munka elől. De nem csak kibújnak – fújt egy nagyot. – Már akkor is megfutamodnak, ha helyzet közeledik.

       - Ezt komolyan mondod? – nevetett fel Debbie, a második dobozos kisasszony.

    - Természetesen. Nézzünk néhány példát. A nőknek kell megküzdeniük azzal, ha a társnőik gúnyolják őket, amikor ideje korán elkezd nőni a mellük. Aztán nekünk kell megbirkózni a menstruáció minden kellemetlen, fájdalmas és idegrendszert nem kímélő mellékhatásával. Utána következik az első szex élménye. A pasiknak nem fáj, ugye? Éppen ellenkezőleg. A nőknek még azért a kis élvezetért is meg kell kínlódni – és csak folytak a szájából a példák, miközben a csöndes garázs betonfalai visszhangozták bölcs intelmeit. – És végezetül, ott van a szülés. A férfiaknak csodás öröm, amikor megtermékenyítik a nőket. De kihordani és megszülni a babát, azt persze már megint a mi feladatunk. És sokan még csak nem is értékelik eléggé. – Megállt és visszafordult társalgó partnere felé. – Éppen így van ez a dobozok cipelésével is. Két gyönge, törékeny nő cipeli ezt a két böhöm ládát, és az összes fickó eltűnik a közelünkből. Ez a nagy helyzet, barátnőm.

       A Debbie nevű nő hangosan felnevetett. Úgy kezdett rázkódni az egész teste - vele együtt a doboz is -, hogy meg kellett állnia. A másik nő, akinek megvolt a véleménye az egész férfinemről, tovább folytatta az útját, amerre a liftet sejtette.

        Dorian meghökkenten, ugyanakkor magában mulatva figyelte a kicsi, tudálékos teremtést, ahogy határozottan tart a célja felé, és igyekszik megtartani a csomagot, amelyet cipelt. Elé lépett, majd néhány lépésnyire megállt.

       - Esetleg én segíthetnék – szólalt meg, és derülten nézte, ahogy a nő megtorpan előtte. - Természetesen, ha nem zavarja a hölgyeket, hogy férfi vagyok.

     A finom, törékeny kéz lejjebb engedte az arcát eltakaró ormótlan dobozt. Mintha valaki erőteljesen fejbe vágta volna egy baseballütővel. Igen, egészen biztos, hogy olyan érzés volt. Hiszen tudta. Vágták már vele fejbe. Fájt. Kegyetlenül. A feje pedig kába és zavaros lett tőle. Na, pontosan olyan érzés volt az is, amikor megpillantotta az előtte álló lány arcát. A zagyva, csapongó gondolatok közül, csak egyet tudott megragadni. Talán azért, mert az volt a legkifejezőbb az érzései megnyilvánulására vagy, mert az tűnt a legrövidebbnek. Bassza meg! Dorian nagyon remélte, hogy nem mondta ki hangosan is. Az eléggé kínos lett volna.

     Milyen gondolat fordult meg a fejében néhány perccel ezelőtt az angyalokról? Ó, igen. Angyalok nem kószálnak a Földön. Hát ez az állítás már nem tűnt annyira biztosnak. Bár, az is lehetséges, hogy csak a vacsora hiánya űz ilyen rosszízű tréfát az agyával. Eléggé rendhagyó humora lehetett fáradt elméjének. Képzelődik… Lehet, hogy megbolondult! Igen, ez a helyes válasz. Az agyát tartó és működtető szerkezet végleg összeomlott, beadta a kulcsot és tropára ment. Pofonegyszerű! Csakhogy akkor ez a látomás, miért tűnik ennyire… élőnek. Ez volt a legjobb szó rá. Ez a lány élt.

     Dorian meg merte kockáztatni, hogy soha nem látott még ilyen szép nőt életében. Pedig összeakadt már néhány igencsak szemrevaló példánnyal. Ó, te jó ég! Érezte, ahogy a vér elkezd kiszivárogni az agyából, és egy egészen más… hm… lentebbi területen gyűlt össze, sűrűsödött. Észrevette magán a jeleket. Pontosan ugyanúgy öntötték el az érzések, ahogyan máskor is. Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy azonnal biztos legyen a dolgában. Azonban harminc év alatt egyszer sem került ilyen kínos helyzetbe. Egy pillanat alatt teljes izgalmi állapotban volt.           

       A lány kinyitotta a száját, mondani akart valamit. Abban a pillanatban kicsúszott a doboz a kezei közül, a földre esett, annak tartalma nagy részét szétszórva. Dorian tekintete immár zavartalanul végigsiklott a formás testen. Majdnem hangosan felszisszent kínjában. A nadrágja slicce feszült rajta, és olyan merevedése lett, amelyre nem emlékezett, hogy valaha is lett volna. Forró, felajzott, de leginkább kényelmetlen volt. Nem ehhez szokott. Ha megkívánt egy nőt, akkor természetesen merevedése lett, és rendszerint kellemes borzongások simogatták a bőrét. De soha nem akadt el a lélegzete, a szívverése nem gyorsult fel. Az adrenalint azt ismerte. Természetesen. De nem a szexben. Soha nem a szexben. Ha sportolt, akkor igen. Akkor érezte, ahogy a vér áramlik az ereiben, ahogy pörög a pulzusa, ahogy zihálássá válik a levegővétel. De ez nem történt meg vele az ágyban. Ó, bassza meg! Ne! Ezt ne!

   Különben pedig a lány hiába volt szép, nem az ő esete. Túl alacsony. A magassarkú, csokoládébarna csizmának a sarka körülbelül nyolc centiméter lehetett, és mégis, csak épphogy az álláig ért a lány feje búbja. Ha tippelnie kellett, akkor olyan százhatvan centiméter magas lehetett, sarkak nélkül. Dorian szerette a hosszú combokat. Ezek a farmerbe bújtatott lábak pedig nem tűntek túl hosszúnak, annak ellenére sem, hogy veszettül formásak voltak. A dereka karcsú, ám nem a szokásos modellek képviselte módon, sovány. A mellei a csónaknyakú, krémszínű kasmírpulóver alatt gömbölyödtek, egészségesen telt méretűek. A nyaka törékeny íve felvezette az emberek pillantását az arcára. Kerekded arcformája volt. Törékeny, magasan ülő arccsontokkal, olyan ajkakkal, amelyek mosolyra termettek, pisze orral. De a szeme, talán a legszebb a lányon a szeme lehetett. Nem egészen kék, annál világosabb. Nem is szürke, mert annál sötétebb. Kékezüst. Igen, ez tűnt a legmegfelelőbb jelzőnek. Olyan színű, mint a nyári hajnalokon az ég. Hosszú, szőke szempillákkal szegélyezve. Azok a szemek úgy néztek rá, mintha láttak volna valamit. Valamit, a külsején túl. Valamit egészen mélyen, mintha bármilyen titkot képesek lettek volna meglátni, még akkor is, ha oly mélyen vannak eltemetve, mint az övéi. Dorian feljebb emelte a tekintetét, az íves szőke szemöldökön át, a magas homlokon. Soha nem látott még ilyen szőke hajat. Akár az olvasztott méz; aranyló és selymes. A francia fonatból kihullott, hosszabb - rövidebb tincsek keretezték a lány arcát, elbűvölően rendezetlennek hatott. Nem, egészen biztosan nem a zsánere… ragyogóan szép.

        Ó, hogy az a szentséges… Van valami ezen a lányon, bármi, ami nem farokingerőlen gyönyörű? Micsoda kicseszés! Dorian nyelt egyet, mélyen, egyenletesen kezdett lélegezni. Ezt a módszert alkalmazta mindig, amikor újra át akarta venni az agya felett az uralmat, de leginkább a teste felett. Ugyanis az sokkal árulkodóbb volt, pontosan középtájon. Nem segített. Ha lehet, akkor csak még rosszabb lett tőle, mert már hangosan hallotta a szívdobogását, és a vére zúgását a fülében. Mintha csak víz alá merült volna. Tompa lett az egész világ.

        A lány tekintete végigsiklott az egész alakján. Úgy nézett végig rajta, mintha beláthatna a ruhája alá. Bőr alá, hús alá, valami egészen mélyen lévő helyre. Amikor pedig újra találkozott a szemük, a lány lesütötte az övét, majd hirtelen leguggolt. Szedegetni kezdte a körülötte szétszóródott papírokat és mappákat, szépen sorban visszahelyezte azokat a dobozba.

    Dorian is leguggolt. Segített összegyűjteni a dokumentumokat. Legalábbis azoknak néztek ki. Ekkor a lány ismét felnézett. Rámosolygott. Olyan gyengéd mosollyal, amelytől a férfinak összeszorult a torka. Édes Krisztus! Úgy pattant fel, mintha valami belecsípett volna a hátsójába. Mély lélegzetet vett, megköszörülte a torkát. A rohadt életbe! Ő nem szokott zavarban lenni. Nincs is. Már két hete nem volt nővel. Állandóan a kórház utómunkálatain dolgozott, nem tudott időt szakítani egy kis feszültség levezetésre. És ha őszinte akart lenni, akkor kedve sem volt hozzá. Helyette inkább edzett. Abban bízott, hogy az elég lesz, és kibírja egy darabig szex nélkül. Tévedett. Sürgősen szükségét érezte egy nőnek. Na persze nem annak, amelyik itt állt előtte. Bármennyire szép, és érzéki, valami azt súgta neki, hogy nem való neki. Nem olyannak tűnt, aki megelégszik néhány éjszakával. Dorian kerülte azokat a nőket, akik többre vágytak néhány kellemes menetnél. Ez itt pedig, biztosan tudja, hogyan szerezzen meg egy fickót magának. Mindenestől. Nem, akárhogy kívánja, akárhogy feléleszti benne a vágyat, nem ez a lány lesz az, akit megdönt.

    - Felhívom önöknek a portást, aki szerez majd valakit, hogy segítsen felcipekedni. – Odalépett a lift melletti telefonhoz, beütött néhány számjegyet, és megkérte a portást, hogy küldjön le egy erős férfit. Végig a hátában érezte a szőke cicuska tekintetét. – Sajnálom, hogy nem személyesen segítek, de sürgősen oda kell érnem valahová. – Miért magyarázkodik?

      - Köszönöm. – Ez az egy szó hagyta el a lány ajkát. Nagyon édes hangja volt, szinte simogatott. – Csak hogy tudja, nem minden férfira értettem azt, amit mondtam.

      - Ennek ellenére igaza volt – fordult vissza a lány felé. – Szép napot, hölgyeim! – indult az autója felé. És ahogy elhaladt a kék szemű teremtés mellett megcsapta a parfümének illata. Észrevétlenül mélyet szippantott belőle: virág, és valamilyen édes illat, talán mandula. Minden esetre nagyon hatásos volt.

    - Lehet egy kérdésem? – szólította meg újra a lány, amikor már majdnem az autójánál állt. Hátrafordult, hogy jelezze, figyel, de nem szólt semmit. – Színes kontaktlencsét visel?

     Dorian hosszan nézett rá, majd pislogott egyet, és még egyet. Csak ennyi árulkodott arról, hogy kissé zavarba hozta a szokatlan kérdés. Ez idáig még soha nem hallott ilyesmit.  Ám ahogy figyelte a csillogó tekintetet, rájött, hogy valószínűleg csak tréfálnak vele. Tetszett neki. Nem sokan merték megtenni. Halvány mosollyal ajándékozta meg a lányt, és kihívóan felvonta sötét szemöldökét.

       - Csalódást okoznék önnek, ha azt mondanám, nem hordok kontaktlencsét?

    Nézte, ahogy a lány félrebillenti a fejét, és lassan rámosolyog. Azután a villámzárral kinyitotta a fekete Lexus GS 350 Hybrid-et. Még egyszer visszapillantott, majd beszállt. Az autó dorombolva kelt életre alatta, a krémszínű bőrülés vaj-puhán ölelte körbe. Elegáns mozdulattal kivezetett a többi autó közül. A visszapillantóba nézett. Nem, nem neki való ez a lány. Felhajtott a ragyogó napsütésbe.

         Ariana még néhány pillanatig figyelte a fenti fényességben eltűnt fekete autót. A mosoly azóta is az ajkain ült. A szíve még mindig túl gyorsan dobogott a normálishoz képest. Foghatta volna a cipekedésre a dolgot, ám ennél ő sokkal okosabb volt, és jobban becsülte magát. De főleg jobban értékelte azt a pazar látványt, amiben része lehetett. Biztosan más nő is így tett volna a helyében.

   - Ó, egek! Ez aztán férfi volt minden tekintetben! – sóhajtott fel a mellé lépő Debbie. Ariana rápillantott, és elmosolyodott. Meg is feledkezett róla, hogy a barátnője ott van vele. Csakhogy, amióta lejjebb engedte a dobozt, hogy megnézze, ki szólt hozzá, nem is látott mást, csak azokat az elképesztő zöld szemeket. Meg egy kis hajat, arcot, testet, és szájat. – Sajnos pont meghallotta, hogyan vélekedsz a férfiegyedekről. Igencsak nagy tapintatra vall, hogy nem szólt egy szót sem. Még utalást sem tett.

       - Igen. Rendes dolog volt tőle.

    - Micsoda ennivaló fickó. Szívesen belekóstolnék minden porcikájába. Lassan megízlelném, fentről lefelé, majd vissza. Utána pedig használnám a nyelvemet is – sóhajtott fel a lány. Ariana pedig elnevette magát.

        - Ha legközelebb találkoztok, akkor próbálkozz meg vele – kapta fel újra a dobozt.

     - Viccelsz velem? – nézett rá Debbie. – Észre sem vette, hogy itt vagyok. Egész végig téged nézett.

       - De igenis észrevett. Mind kettőnket említett, nem csak egyedül engem – sétált a nyíló liftajtó felé.

       - Hát persze, mert volt annyira úriember, hogy ne nézzen levegőnek. Csakhogy le sem bírta venni rólad a szemét. Láttam ám!

      - Talán rosszul láttad.

      - Ariana, én szemüveget is hordok, nem csak kontaktlencsét – incselkedett.

   Ariana azonban csak elmosolyodott. Ezeket az érzéseket meg akarta tartani magának. Azt a pillanatot, amikor belenézett a férfi smaragzöld szemeibe, amelyekben mintha fénylő aranypor-szemcséket vett volna észre. Soha nem látott még ilyen színű szemeket. Ám nem csak ez tetszett meg neki azonnal. Hanem a haja is. Nem túl hosszúra hagyott, sűrű, egyenes szálú tincsek, amelyeknek sötét, fekete színe, majdnem kékesre váltott, ahogy fény érte. Lenyűgöző. Egyenesen lenyűgöző. Nem szokott zavarba jönni a férfiaktól, hiszen a bátyja is rendkívül jóképű, megszokta már, ami ezzel jár. És mégis… kissé elfeledkezett magáról. 

     A liftből, fiatal férfi lépett ki, elegáns egyenruhában. Feléjük sietett, majd miután bemutatkozott, elvette Arianától a nagyobbik dobozt. Így a két lány közösen cipelte azt, ami Debbie-nél maradt. Miközben a segítségükre küldött alkalmazottal beszélgettek, és az emeletük felé tartottak, újra eszébe jutott, hogy milyen volt a titokzatos férfi, ahogy előtte állt. Mintha folyamatosan tettre kész lett volna, és bármikor elkapná a dobozt, ha ő elejti. Nem nézett ki tipikus üzletembernek, pedig a drága háromrészes fekete öltönyből ez egyértelműen kiderült. A zakó alatt feszülő izmokból, és széles vállból, viszont az is látszott, hogy nem mindig ült irodában, sőt. Rengeteg fizikai munkát végezhetett, talán még most is. A magassága meg is ijeszthette volna. Biztosan elérte a százkilencven centit, ő szinte eltörpült mellette, törékenynek, ugyanakkor nagyon is nőiesnek érezte magát. Ennek a férfinak azonban nem csak a teste, hanem az arca is figyelmet érdemelt. Bizonyára meg is kapta. Kissé szögletes állkapcsa, erős járomcsontja, egyenes, klasszikus orra majdhogynem széppé tették. Azonban a szája vonalában, vonásai határozottságában annyi nyers férfiasság, arrogancia és büszkeség sűrűsödött össze, hogy soha nem lehetett volna azt a szót használni vele egy mondatban, hogy szép. Nyers, férfias, lélegzetelállító, ez igen. Mind így együtt. Ariana biztosra vette, hogy a hölgytársaság is megvan hozzá. Körbelengte a hatalom aurája, amit bármikor képes volt használni, illetve a testi erejének nyilvánvalósága. Ez a férfi biztosan nem szokott játszadozni. Kemény és hatékony lehetett, bármit megkaphatott, amit csak akart, amit csak megszerzett magának.

    Ariana sejtette, hogy tetszik ennek a vonzó idegennek. Ahhoz túl sokáig pihent rajta a tekintete, hogy ez ne keltette volna fel a figyelmét, azonban azt is tudta, hogy nem keres komoly kapcsolatot. Látta a szemében, amikor eldöntötte, hogy nem kezd semmit ezzel a vonzalommal. Látta, mert abban a szép, zöld szempárban egy pillanatra csalódás csillogott fel, amely olyan gyorsan eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Nincsenek egy súlycsoportban, ez világos, mégis egy röpke pillanatig azt kívánta, hogy ez a férfi igenis kezdjen ki vele, akarjon tőle valamit. Mert arra a néhány lélegzetvételre, amíg egymás tekintetét figyelték, Ariana belátott a másik pillantása mögé; egészen mélyre. És titkokat látott. Sok titkot. Fájdalmat, veszteséget, az élet csodájának elmúlását és magányosságot. Ez megrendítette. Ki gondolna, hogy az ilyen kaliberű férfiak ennyi terhet hurcolnak magukkal. Tudott volna neki segíteni. Ezzel tisztában volt. Azonban ez a férfi kinyilatkoztatta, hogy nem akar segítséget kérni, és elfogadni. Nem tehetett ellene semmit. Mégis bárcsak... Csakhogy ez nem volt helyénvaló.

   Halványan elmosolyodott, amikor kiléptek az új irodájának az emeletén. Ezt a férfit nem lehet birtokolni, még neki sem bármennyire is vágyott rá. Jobb lesz elfelejteni. Pedig ez nehéznek bizonyult. Pokolian nehéznek.

Egy héttel később

    Ariana… Dorian fejében újra ez a név izzott fel. Szinte ráégett már a retinájára az alatt az egy hét alatt, ami eltelt a találkozásuk óta. Nem. A nő égette bele magát az agyába, abban a pillanatban, hogy azokkal a szép kékezüst szemeivel rápillantott. Gyönyörű nő, ez kétségtelen. De ki van zárva, hogy ennyire beleivódott volna, gondolta bosszúsan, miközben egy újabb dokumentumot írt alá. Talán csak az emlékei nagyítanak így a távolból. Talán nem nézte meg rendesen. Talán rossz volt a világítás a mélygarázsban. Talán, talán… Bárki is legyen ez a lány, őt rendkívül dühítette. Elvette a lelki békéjét. Borzasztó! És ha ez még nem lenne elég, miatta újra nőre volt szüksége. Csakhogy az a szőke hajú boszorkány azt is tönkretette.

   Aznap éjjel frusztráltan ért haza, a Blamondba, mert még a hosszú, fárasztó edzés sem enyhített azon a vágyon, amely dél óta kínozta. Más választása nem lévén, felhívott egy escort ügynökséget. Évek óta nem alacsonyodott le ennyire. Azóta a szörnyű eset óta, ami húsz éves korában történt meg vele. Az eltelt tíz év során kizárólag olyan nőket vitt ágyba, akiket legalább néhány szó erejéig, de ismert. Mivel kevés idő állt a rendelkezésére, nem kereshetett magának egy viszonylag ’’rendes” nőt. Felhívta hát ezt az ügynökséget, amelynek az internet szerint elég jó híre volt. Exkluzív és tudnak titkot tartani. Kért egy lányt. Egy tiszta, ápolt kinézetű lányt, aki egészséges. Egyetlen kikötése volt: a callgirlnek nem lehetett vörös haja. Soha nem választott magának vörös hajú nőt.

  Visszament a Blade Towerben lévő lakásba. Az egyetlen helyre, ahol szexet engedélyezett magának. Amikor a lány megérkezett, lement érte a lifttel. Aznap esti partnere a kabátja kapucniját a fejére igazította, ami nem is volt butaság tőle. Senki nem ismerhette fel, így senki nem is jött rá, hogy aznap éjszaka Dorian Blade szex-lakásában járt. El kellett ismernie, hogy profi módon kezelték az ügyet, a lány is, és az ügynökség is. Ilyenkor ugyan már senki nem tartózkodott az irodaházban, mégsem volt hajlandó kockára tenni a hírnevét, a hitelességét egy gyors kefélés miatt. A bulvárlapok ugyan próbálták találgatni, hogy milyen a szexuális élete, ki az, akivel együtt elkaphatják, akár csak egy pillanat erejéig. Nem találtak volna ilyen nőt. És miért nem? Természetesen a pénz miatt. A közös megegyezéssel történő szexuális tevékenységek után, az adott partnerek másnap találhattak a számlájukon egy kis jutalmat. Nem vagyonokat, csak éppen eleget ahhoz, hogy egy szót se akarjanak szólni. Egyébiránt egyikük sem vállalta volna fel, hogy a kiteregetett szennyes után Dorian keresztülnézzen rajtuk, megcáfolja őket, vagy egyenesen ellehetetlenítse a helyzetüket. Ehhez nagyon értett. A semmiből kellett felküzdenie magát a csúcsra, nem véletlenül tartottak annyira tőle. Jóllehet a vetélytársai áhítoztak a bukására, egyik sem kockáztatta volna meg, hogy nyíltan hadat üzenjen neki. A véres versennyel teli világban - ahol az üzletemberek és üzletasszonyok jelentették a tápláléklánc felsőbb rétegeit - Dorian foglalt helyet ennek a láncnak a tetején; ő volt a csúcsragadozó.

     Az iroda melletti kis lakásban már minden elő volt készítve. Dorian elvégezte a szokásos dolgokat, minden úgy várta őket, ahogyan azt szerette. Készen állt, hogy hosszú, kemény szexszel végre feloldja magában a feszültséget. Levette a zakóját, és gombolni kezdte az ingét. Ekkor szembefordult a lánnyal, aki ledobta a fejéről a fekete szőrmekabát kapucniját. Dorian keze megmerevedett az ötödik gombnál. Pislogott kettőt, és nem akart hinni a szemének. Bosszúsan sóhajtott egyet. A Sors játszadozik vele, ez már biztos. Különben miért tennék ki a fentiek ilyen kegyetlen tortúrának?

   Azt kérte, hogy a kirendelt callgirl ne legyen vörös. Ennyi kikötése volt. Erre tessék! El akart felejteni egy szőke lányt, de még ezt sem tudja megtenni, mert akit hozzáküldtek, szintén szőke volt. Ez így nem fog menni. Abban a pillanatban tudta, amikor a fényes fürtökön megcsillant a lámpa fénye. Egy másik lány képe derengett fel a szeme előtt. Nem, nem fog menni. Végig az ő arca lenne a szemei előtt az aktus közben és csak még bosszúsabb lenne tőle. Tehát megtette az egyetlen dolgot, amit csak tehetett: kifizette a megbeszélt bért, és a meglepett lányt visszaküldte az ügynökséghez.

    Hosszú volt az az éjjel. A Blamondban magányos elfoglaltságba kezdett. Hajnalig tartó elfoglaltságba…

      Másnap megkérdezte a portástól, hogy melyik alkalmazottat küldték le a két nőhöz a garázsba. Így lement a fejlesztési osztályra és megkérdezte az illetőt, hogy tudja-e a lány nevét. Ariana… Ahhoz képest, milyen hosszan áradozott a szépségéről, a szeméről, a hajáról, a kedvességéről, még a vezetéknevét sem sikerült kiderítenie az ostoba fajankónak. Azt viszont megtudta, hogy a tizenötödik emeleten bérelte ki az egyik felújított irodát. Ez is valami. Na, nem mintha kezdeni is akart volna valamit ezzel az információval.

    Felnézett a belépő titkárnőjére, aki újabb aláírnivalót hozott neki, a határidőnaplójával egyetemben. Nem baj, lefoglalják az agyát, gondolta. Stacy leült vele szemben az egyik vendégek számára előkészített, fekete bőrfotelbe. Átnyújtotta neki az iratokat, majd felcsapta a határidőnaplót.

    - Egyeztethetünk, uram?

  - Igen, persze. – Elvette az asztal széléről az iPadet és megnézte, hogy ezen a napon, milyen programokon kell megjelennie.

    - Ma délben együtt ebédel a kórház vezetőségével. Foglaljak asztalt az Everestben?

   - Ha kérhetném. Hat főre, legyen szíves – mondta Dorian, aztán feljegyzett magának valamit. – Matthew Kandell is velünk ebédel. Csakhogy a tisztelt professzor urak elhiggyék, van fedezetem a projektre és be is fogom fejezni. Olyan kórházat és rehabilitációs központot kapnak, amelyet megálmodtak.

       - Szerintem nincs Amerikában olyan ember, aki azt képzelné, hogy nem fogja befejezni, amibe belekezdett, és ne lenne tökéletes – mosolygott rá Stacy.

      - Fontos a hihetőség – felelte Dorian. – Tovább.

  - Délután lesz egy megbeszélése a három építésszel, a két munkafelügyelővel és a három mérnökkel, akik a Hawaii-i szállodával foglalkoznak. Pontosan két órára itt lesznek, ahogyan kérte, uram, aztán pedig repülnek is vissza.

      - Nagyszerű. A napokban én is kimegyek majd, hogy ellenőrizzem, úgy tesznek-e mindent, ahogy mondtam.

        - Ma este nyolc óra harminc perckor pedig meg kell jelennie a Four Seasons szállodában, uram. A Kendall bank évfordulós ünnepsége lesz – pipálta ki Stacy az utolsó pontot is a naplóban. – Minden ügyfelük és partnerük ott lesz.

     - Ezt egészen biztosan nem felejtem el. Túl szoros együttműködésben dolgozunk a bankkal, ahhoz hogy megengedhessek magamnak egy ilyen hibát – sóhajtott fel, és maga elé húzta az újabb papírokat. Lopva rápillantott a csuklóján viselt, drága, svájci platinaórára. Pontosan fél órája van odaérni az Everestbe. – Köszönöm Stacy. Ahogy végeztem, ön is mehet ebédelni.

    A lány felállt, bólintott és kisétált az irodából. A vastag fekete szőnyeg elnyelte magassarkú cipőjének kopogását.

    Dorian nyújtózott, és egy lendületes mozdulattal a mögötte lévő ablak felé perdítette a kényelmes székét. Nehéz dolog ennyi világrészen egyszerre helytállni. Egyelőre pedig még fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, amikor felépült a kórház, majd a szálloda is Hawaii-on. Talán hozzákezd egy újabb óceánjáró tervezéséhez. Most egy másik célcsoport számára, mint eddig. Azt viszont biztosan tudta, hogy amíg a kórházat átadja a városnak, az államnak, addig a Hawaii-i szállodát a kezében fogja tartani. Azt a trópusi gyöngyszemet, amelyet eltervezett az istenért ki nem adta volna valami kóklernek, aki képtelen lenne kiaknázni a lehetőségeit, vagy ne adj’ isten tönkretenné a környezetét nagy buzgalmában. Nem. Túl sok energiája volt benne. És azokat a dolgokat, amelyeket saját kezűleg tervezett, amelyekbe sok energiát fektetett, nem választotta ki a Blade-birodalomból, hanem a részét képezték annak. Nem sok ilyen akadt. De hajlamos volt néhány kívánatos és szépséges ügyet saját maga számára kisajátítani, féltékenyen őrizni. Ebben a pillanatban újra eszébe jutott a gyönyörű, mosolygós kisasszony. Ariana…

  A fenébe is ezzel az egésszel. Ariana bosszúsan tette le a telefont. Igazán jobb alkalmat is választhattak volna ennek a partinak a megszervezésére. Természetesen tudta, hogy mostanában lesz a családi vállalkozásuk, a Kendall International Bank negyvenedik évfordulója, de hogy miért éppen ma este kellett az ünnepséget tartani ennek tiszteletére, arról fogalma sem volt. Hiszen alig egy hete érkezett vissza Chicagóba. Éppen csak visszaköltözött a házukba, és rátalált erre az irodára. Semmi egyébre nem volt még ideje. Erre máris itt a nyakán ez a csodás parti.

  Az édesanyja szerette a nagy, puccos ünnepségeket. Azokat, amelyeken kedvére ragyoghatott. Bebizonyíthatta a világnak, hogy ő az egyik legjobb háziasszony Amerikában. Azt akarta, hogy csodálják, de még inkább, hogy irigyeljék. Ezért bármit megadott volna. Az természetesen, mit sem számított, és nem változtatott az elképzelései alakulásán, hogy a kisebbik lánya hét év elteltével újra visszaköltözött a városba, az otthonukba. Miért is számított volna? Ariana csalódottan elmosolyodott. Ő mindig felborította az anyja terveit, valamiért sehogyan nem illett bele. Soha nem illett bele.

    Tizennyolc évig éppen elég volt abból az életből, amelyet az anyja szánt neki. Mivel harmadik, nem kívánt gyerekként jött a világra, ő már feleslegesnek számított két testvére mellett. Ugyanakkor mindig is világosan tudtára adták, hogy nem értékelik, tehet bármit. Susan Kendall születésének pillanata óta gyűlölte kisebbik lányát, feleslegesnek tartotta, kis kártevő szörnyetegnek, aki tönkretette az ő makulátlan testét, és majdnem meg is ölte. Úgy hitte, nem jutott ki számára elég alkalom, hogy ezt Ariana tudomására hozza. Kárpótlásként, azért amit tett vele, amit elvett tőle. Ariana úgy gondolta, éppen elég eset cáfol rá erre, és bizonyítja az ellenkezőjét. Tizennyolc évnyi mellőzöttség, megvetés és kegyetlenség több annál, mint ami jóvátételül járt volna bárkinek.

   A New Havenben eltöltött hét év kellő perspektívába helyezte anyja gonosz természetét, és az ő behódoló magatartását. Eldöntötte, ha visszatér egyszer Chicagóba, soha többé nem fogja hagyni, hogy Susan visszaéljen az érzéseivel, a mohó vágyával a szeretete iránt. A Sors szeszélyes játéka folytán, pontosan ő volt az, akinek haza kellett hívnia Arianát. Na, természetesen nem jószántából tett ilyet. Az édesapja hat hónap alatt másodszor kapott szívinfarktust. A lány nem kételkedett benne, hogy ennek van egy élő-lélegző felelőse, nem csak az apja egészségi állapotára fogható. Az ő kérése volt, hogy térjen vissza Chicagóba, amilyen gyorsan csak tud és maradjon mellette. Marcus Kendall úgy érezte, hogy a vég nagyon közel került hozzá. Azt akarta, hogy legkisebb gyermeke, az, akit sohasem részeltetett kellő szeretetben és figyelemben ott legyen mellette, hogy valamelyest kárpótolni tudja rossz döntéseinek hosszú sorát.

  Nem tudta, hogy Ariana ezen ígéretek nélkül is visszajött volna, csak kérnie kellett. Mindennek ellenére, az apjának megbocsátotta a múltban elkövetett hibáit, az anyjának soha nem fogja. Éppen azért, mert mindazt a szenvedést, amelyet át kellett élniük a családtagjainak, ő, Susan okozta. A lány az eszével fel tudta fogni, hogy az anyja önző, felszínes, pénz- és hataloméhes nőszemély. De a kislány, aki még benne élt, képtelen volt elfogadni, hogy az ő anyukája, az ő mamája, miért nem szerette soha. Mindig jó gyermek volt, igyekezett Susan kedvére tenni, bármit kért is tőle, és csendben hallgatott, bármikor ócsárolta. Sok keserűség árán ébredt rá, hogy nem számít, mennyire jó kislány, nem számít mennyire szereti az anyját, és mennyire tesz a kedvére. Soha nem lesz neki elég jó. Mert arra emlékezteti, hogy nem fiatal már, és igenis függ a férje, a gyermekei könyörületétől. Ezt az édesapja rendezte így. Susan kénytelen volt visszahívni Arianát, hogy a férje kedvére tegyen, ugyanis annak jóindulata, az asszony alkalmazkodó és engedelmeskedő viselkedésétől függött.

  Ariana az egészfalas ablak felé fordult, amely a háta mögött terpeszkedett. A kinti világ kissé szürkének tűnt az üveg külső színe miatt. Nagyon tetszett neki. Bárki is tervezte, a Blade Tower pazar épület volt. Erről a jelzőről rögtön eszébe jutott a személy, aki legalább ilyen pazarul festett egy hete, amikor találkoztak. Nem tudta a nevét, ám az arca örökre belevésődött az emlékezetébe. A sötét haj, amely vastag tincsekben keretezte tulajdonosa arcát, és csak még inkább kiemelte annak elképesztő, vibráló zöld szemét. Ezek a szemek lemondásról árulkodtak. Vajon mi mindenről kellett lemondania ennek az erőteljes férfinak?

   Csüggedésnek azonban nyoma sem volt. Beletörődött, tényként kezelte, hogy van, amit nem kaphat meg. Felvillant a tekintetében a vágy, látta, biztos volt benne, hogy nem képzelődik. És mégis, amikor a férfi jobban megnézte őt, amikor mélyen a szemébe nézett, abban a pillanatban döntött arról, hogy nem fogja közelebbről megismerni. Mit láthatott? Olyan mélyre láthatott, mint ő a férfiban? Akkor azt is észre kellett volna vennie, hogy hasonló érzelmek kerítették a hatalmukba. Nem emlékezett, hogy valaha is így megkívánt volna bárkit is. Persze, tudta, hogy milyen a szexuális vágy, előfordult már vele. Az azonban merőben új ismeretet jelentett a számára, hogy amikor ez a férfi ránézett a mélygarázs félhomályában, a bőre felforrósodott, szűknek érezte a ruháját, a combjai között pedig benedvesedett. Egy héttel ezelőtt lehet, hogy igent mondott volna bármilyen forró kalandra, amit ez a hímpéldány felajánl neki. De az a zöld szemű ördög nem kért belőle. Hát így is jó! Neki is el kell felejtenie, a saját gondjaival foglalkozni, amelyből volt elég. Amiből lesz még bőven.

  Visszapördült a fehér bőrszékkel az irodája felé. Igaz, még ráfért a helyiségre némi alakítás, de máris otthon érezte magát, kényelmesen, és remélte, hogy a páciensei is hasonló közérzettel rendelkeznek majd, ha belépnek ide.

   Szép volt a falak halvány türkiz színe, és imádta a bolyhos, szürke szőnyeget, amely a padlót fedte. A fényes, sötét cseresznyefából készült asztal is az ő ízlését dicsérte. A kellemes elegancia, valamint az otthon melegét sejtető szürke fotelek, kanapé alkalmazkodott az eredeti koncepcióhoz. A szemközti falon függő festményt a bátyja ajándékozta neki – egy másikkal egyetemben, amely a hálószobájában volt kiakasztva – azért, hogy mindig emlékezzen arra, hogy mi is az igazi érték a világban. Ez a kép egy feltörekvő festő első művei közül került ki, egy magnóliafa egyik ágát ábrázolta. Rajta három, halványrózsaszín virággal. Az egyik már félig elhervadt, a szirmait hullatta, a másik éppen kinyílt, a harmadik még szorosan összezáródott bimbó volt. A hátteret csodás, elnagyolt vonásokkal festette a művész, kékezüst színűre, olyan módon, mintha a színekből áradó fény, a kinyílt magnólia virágra vetülne, azt helyezné a középpontba. Talán a festő azt akarta közölni azzal, aki ránéz erre a képre, hogy a három idősík közül mindig a jelen a legfontosabb, azt kell fókuszba állítani.

     Ariana egyelőre még nem tudott nyilatkozni a jelenéről.

   Halkan kopogtak az ajtón. Az engedélye után pedig Debbie lépett be. Helyes, bubifrizurás lány volt. Csinos az elegáns, krémszínű nadrágban és fehér blúzban. Az ő szőke haja világosabb színű volt, mint az Arianáé, a barna őzikeszemei pedig mindig nevettek a lilakeretes szemüveg mögött. Miért nincs ennek a lánynak udvarlója, tűnődött Ariana. Bár erősen remélte, hogy Debbie számára is jár majd előnyökkel az, hogy magával cipelte New Havenből. Talán gyávaságból, de nem tudott megválni legjobb és legbizalmasabb barátnőjétől. Debbie az eltelt hét év alatt végig mellette volt. Nem zavarta, ha a figyelem Arianára irányul, viszont mindig biztosította csendes, ám határozott támogatásáról. Kívánni sem lehetett volna jobb barátnőt. Ariana bízott benne, hogy hasonlóan jó barát ő maga is, megpróbált mindent megtenni ennek érdekében.

  - Mindjárt hat óra. Már minden nagyobb feladattal végeztünk, Ariana. Nem akarsz még haza menni? – kérdezte Debbie, miközben elé telepedett az egyik öblös bőrfotelba, amely majdnem elnyelte törékeny alakját. Ariana elfojtott egy mosolyt. Nos, igen, hasonlítottak egy, s másban. – Ma lesz a parti a családod bankjának negyvenedik évfordulójára, nem?

   - De. Susan, volt szíves figyelmeztetni alig tíz perce. Azt sem tudtam, hogy ismeri a mobilom számát - vágott egy grimaszt. – Semmi kedvem hozzá. Amikor Susan rendez egy összejövetelt az csak a kivagyiság fitogtatására alapul, a valódi alkalom eltűnik a felszínességben.

   - Szomorú, hogy még egy olyan ünnepből is társasági versenyt kreál, ami pedig ilyen fontos az édesapádnak és a bátyádnak is.

     - Ez Susannak sosem számított. Ő bizonyítani akar – mosolyodott el szomorúan. – Nincs kedvem velem jönni?

     - Célpontnak? Azért, hogy édesanyád ne csak veled legyen egy dög?

   - Nem – nevetett fel Ariana. – Hátvédnek. Másrészről, anyám ma nem fog szemétkedni velem. Ma azt akarja megmutatni, milyen összetartó mintacsalád vagyunk. Képmutatás az egész. Persze, azért csendben majd ellát néhány tüskés megjegyzéssel, csak nehogy egy napra is el merjem felejteni, hogy hol a helyem és mik az igazi érzelmei az irányomban.

  - Sajnálom, Ariana, de azt hiszem, nem szeretnék az édesanyád közelében lenni. Főleg, amikor ilyen stresszhelyzetben van. Félő, hogy megpróbálna a szemembe szúrni egy villával, amiért elrontom az ő exkluzív partiját.

  - Semmi baj, Debbie, komolyan. Nem akarlak kitenni ennek. Ott lesz nekem Matt.

  - És Delia is – fűzte hozzá az asszisztense cinkos mosollyal.

 - Ó, el ne felejtsük az este hercegnőjét – gúnyolódott Ariana, miközben felállt és a karjára vette a kabátját. – Ő az ilyen eseményeken Susan szakasztott mása, csak huszonöt évvel fiatalabb kiadásban. Delia most csak sütkérezni fog az előkelőség fényében. Rá nem igazán számíthatok.

    - Találkoztál már vele, amióta megérkeztünk? – indult a két lány kifelé az irodából.

  - Futólag. Valahová nagyon sietett, és csak ma jön haza. – Kulcsra zárta az irodája ajtaját, és megvárta, amíg Debbie magához veszi a táskáját és a kabátját. – Nem mintha hasznosan tudnánk tölteni az időnket.

   - Ugyan, biztos van bennetek valami közös.

   - És ugyan micsoda, ha szabad kérdeznem?

  - A ruhák és a cipők. – A két nő hangosan felnevetett, ahogy a lift felé indultak a körfolyosón.

  - Nahát, milyen szerencsések egyesek! – harsant mögöttük egy jókedvű férfihang.

 Ariana és Debbie is megfordult, hogy bevárják a feléjük közeledő vonzó férfit. Már akkor megismerkedtek vele, amikor elkezdtek berendezkedni az irodába, ám hosszabb beszélgetést, még egyikük sem folytatott vele, sok volt a tennivalójuk. Az Ariana irodája melletti szobát bérelte, és micsoda véletlen, végzettségük kiegészítette egymást. Ki tudja, bármikor szükség lehetett egy képzett szexuálterapeutára. Brandon Russel az egyik leghelyesebb pasi volt Ariana ismerősei között. Bárki mércéjével mérve szexis. Főleg a sötét, csokoládé színét idéző haja, amelyet egy kicsit hosszabbra növesztett, így elérte az inge gallérját, a homlokából pedig oldalra fésülte. Ez a haj nagyon puhának tűnt, kicsit göndörödött is a vége, a fényben pedig, mintha vörösen csillant volna meg.

   Brandonnak a válla széles volt; rendesen karban tartott testtel rendelkezett. Lazán, de a helyzetének megfelelően öltözködött. Jobban kedvelte a hosszú ujjú pólót az ing helyett, és előnyben részesítette a sportzakót, az öltönnyel szemben. Ez azonban semmit nem vont el a vonzerejéből. Édes pasi, azt meg kellett hagyni. Nagyon barátságosan viselkedett velük, előzékenyen, úriemberként. Ugyanakkor ennek a férfinak volt a legjobb pókerarca, amelyet Ariana egész életében valaha látott. Előfordult, hogy egy-egy kérdést alaposan meghányt-vetett magában, és egyetlen arcizma sem rándult közben. Gondolatait a szeme sem közvetítette beszédpartnere felé: olyan éjfekete a tekintete, hogy elnyelte a pupilláját is. Amikor ránézett, Ariana nem látott mást, csak egybefüggő sötétséget, semmi többet. Titokzatosnak is mondhatta volna, ha nem érzi kellemetlennek.

   Brandon bőrszíne árulkodott arról, hogy északról származhatott, mégsem keltett sápadt benyomást. Keskeny, szemrevaló arcának szimmetriáját azonban megtörte egy hosszú, vékony sebhely, amely a jobb arcát vágta ketté, a szája sarkától egészen a szeméig.

  - A hölgyek szórakozni készülnek? – lépett melléjük. A hangja kicsit rekedtes volt, mintha sokat dohányozna. Ez adott számára egy olyan jelleget, amelyet a legjobban az „ágyba csalogató” jelzővel lehetett volna illetni.

 - Nem nevezném szórakozásnak. Sokkal inkább kényszerű elfoglaltságnak – válaszolt Ariana, miközben a lift felé sétáltak. – A szüleim partit rendeztek a családi vállalkozás negyvenedik évfordulójára.

 - Ó, ez akkor egy olyan puccos összejövetel, ahol estélyi ruhában és frakkban illik megjelenni? Egész éjjel bájcsevegni kell olyan emberekkel, akiket még hírből sem ismersz? – Brandon oldalra billentette a fejét, és kötekedően a lányra mosolygott. – Szabad megtudni, hogy a családod, melyik gazdasági ágban munkálkodik?

   - Bank. A családomnak bankja van.

  - Kendall – ízlelgette a férfi Ariana vezetéknevét, majd hirtelen megtorpant, alig egy méterre a liftektől. – Te a Kendall International Bank egyik tulajdonosa vagy?

  - Egyelőre még nem – mosolygott rá a lány, és hívta a liftet. – Én vagyok a Kendall család harmadik gyermeke. Az édesapám irányítja a bankokat, és a bátyám dolgozik mellette.

    - Te jó ég! Nem csak gazdag vagy, hanem elképesztően gazdag. Miért dolgozol? Simán megélnél abból a pénzből, ami téged illet a bank profitjából.

   - Soha nem szerettem másokon élősködni – jegyezte meg komolyan Ariana. – Sem az apámtól, sem a bátyámtól nem kérek pénzt. Nincs rá szükségem. Meg tudok élni a saját keresetemből. Ezért tanultam évekig. Nem vagyok egy semmittevő alkat.

 - Csak nem megbántottalak? – lépett be a két lány mellé a liftbe Brandon. – Igazán nem állt szándékomban. De íme, itt áll előttem egy önérzetes nő. Egy olyan nő, aki eddig apuci édes hercegnője volt, és most belevág a kemény, valóságos életbe. Elképesztő, igazán dicséretre méltó.

 - Nem vágyom senki dicséretére – mondta a lány, ahogy lift, gyorsan és könnyedén siklott velük lefelé a mélygarázsba. – Ez vagyok én. – A lift megállt, Ariana pedig megvárta, amíg Debbie kiszáll mellőle, majd még visszafordult a férfihoz. – Mellesleg pedig a bátyám édes hercegnője voltam, és még mindig az is vagyok.

   Faképnél hagyta a somolygó férfit, és az autója felé indult.

Igazán nem sértődött már meg az ilyesfajta véleményeken; általában mindenki ezt a gondolatot szűrte le. De csak addig, amíg nem találkoztak vele személyesen. Az imádott harmadik gyerek, egy bank-família elkényeztetett porontya, apuci kis hercegnője, aki most megpróbál a maga lábán állni, természetesen úgy, hogy bármikor hazaszaladhat, ha baj van. A családja pénze és szeretete mindig megvédi bármit is tesz. Milyen kár, hogy az emberek nem ismerik a valóságot. A csúf valóságot. Mert azt hiszik, akire süt a nap, az soha nem fázhat. Nem veszik észre a fényben az árnyékokat. Pedig az árnyékok sötétek. Nagyon sötétek.

*

     Szentséges. Atya. Úr. Isten. Ez volt az első gondolat, amely Dorian eszébe jutott, ahogy belépett a Four Seasons szálloda különtermébe, ahol a partit tartották. Mintha nem is évfordulós ünnepre érkezett volna. Az egész dekoráció egy kérkedő, giccses esküvői parádéra emlékeztetett. A sok hófehér virág az asztalokon, és állóvázákban, valamint a hófehér abroszok az asztalokon és a damaszt, amivel a székeket letakarták már-már fejfájást okoztak a számára. Minden fehér színű volt a teremben, olyannyira, hogy Dorian kezdte azt érezni, ha túl sokáig figyel valamit ebben a megvilágításban, akkor félig vakon fog távozni az este végén. Az egész díszlet harsogta a készítője kézjegyét: felvágó, és borzasztó ízlésű.

   Természetesen azt is tudta, hogy kit dicsér ez sok fehér borzalom. Az estély háziasszonya nagyon is szerette azt a benyomást kelteni a vendégeiben, hogy ő bármit megengedhet magának, még akár az ízléstelenséget is.

    Dorian elhúzta a száját, legszívesebben messzire futott volna innen. Pontosan tudta, hogy mi vár rá ma este. Susan Kendall nagyon rámenős asszony volt, és nem lehetett neki ellent mondani, csakis ha vérig sértette az illető. Elképesztően könnyen megsértődött, ezért szinte úgy kellett vele bánni, mint a törékeny, antik porcelánnal. Azok az emberek, akikkel körbevette magát, pontosan így viselkedtek Susannal. Nem merték volna kivívni a haragját. Dorian inkább a nő férje, és fia iránti tiszteletből nem tette.

   Még éppen csak megállt a terem ajtajában és körbenézett, máris jó néhány ismerőse kiszúrta őt. Nem akart sem befektetési tanácsot adni, sem a tőzsdei hírekről beszélgetni, ahhoz sem érzett kedvet, hogy megvitassa a további üzleti terveit idegen emberekkel.

   Szégyen a futás, de hasznos alapelvet követve, tekintetével Cameron vagy Matthew után kutatott. Amikor megpillantotta a Kendall bankok jövendőbeli tulajdonosát, sietve, egy szó nélkül elindult felé. Matt szőke feje azonnal felé fordult, szürkéskék szemében pedig jókedv szikrázott. Pontosan tudta, hogy mi űzte barátját ilyen sebességgel hozzá. Az éppen elhaladó, egyenruhás pincér felé intett, aki egy tálcával a kezében megállt a két férfi mellett. Matt levett két pohár pezsgőt, és az egyiket Dorian kezébe nyomta.

    - Úgy látom, elkel számodra egy kis bátorítás.

    - De mennyire, hogy elkel. Egy hete minden gond és baj megkörnyékezett – kortyolt a pezsgőjébe. – Arra van a legkevésbé szükségem jelen helyzetben, hogy ismert-ismeretlen a tanácsomat kérje.

  - Népszerű vagy, Dorian, nincs ingyen, fizetned kell az árát, részletekben igaz, de kamatostól – somolygott Matt a pezsgőjébe.

   - Neked viszont nagyon jó kedved van, úgy látom. Pedig, már ne is haragudj meg, de ez a dekoráció frusztráló. Nem fogok meglepődni, ha némelyik ember epilepsziás sokkot kap. – Egyetlen kortyra kiürítette a poharát, és elfintorodva megjegyezte: - Ennél erősebb italt a mai estén nem lehet kapni? A pezsgő nőknek való.

    - Ne legyél hím soviniszta. Különben pedig, mi bajod a Don Perignonnal? Negyvenezer dollárba került egy üveggel. Nehogy már ne legyen megfelelő a te kényes gyomrodnak! – Matt koccintásra emelte a poharát. – Még nem láttad azokat a rózsaszín habos-tejes italokat, amiket ma este Susan rendelt a megjelenő hölgyeknek.

      - Úgy látom, az anyád most nem rontotta el a kedvedet.

  - Legalább egy hete már semmi nem tudja elrontani a kedvemet, ember – vigyorgott rá jelentőségteljesen.

    - Hogy hívják a jókedved okozóját? – érdeklődött Dorian.

     - Ariana.

   Mint a tűz, úgy vágtatott végig a név Dorian testén. Forróság fürdette minden porcikáját, és hirtelen nagyon fojtogató lett a nyakkendője. Villámként hasított emlékezetébe a szőke hajú lány képe, ott lent, a Blade Tower homályos garázsában. Úgy mosolygott rá, mint még eddig nem sokan: hátsó szándék nélkül, őszintén. Azóta nem tudta őt elfeledni. Erőnek erejével kellett visszatartania magát, hogy ebben az egy hétben ne próbáljon meg újra a közelébe férkőzni. Valamilyen szerencsés csoda folytán sikerült elkerülnie, ám Dorian tudta jól, tapasztalta, hogy a szerencse nem sokáig marad az olyan emberekkel, mint ő. Egyszer csak a sorsnak nevetni támad kedve, és újra az útjába vezényli azt a kék szemű kis boszorkányt, aki nem átallott a férfiakon köszörülni a nyelvét.

    Minden megmaradt hitével remélte, hogy nem ma este lesz a végzet külön bejáratú bábfigurája, és Matt nem ugyanarról a nőről beszélt, akinek a gondolata azonnal életre keltette a testét. Az áruló!

   - Szép ez a hölgy? – A hangja még számára is idegenül csengett.

   - Gyönyörű. Nem soká te is láthatod a saját szemeddel.

  - Meghívtad? És édesanyád, mit szólt ahhoz, hogy egy új nőt hozol a nagyszabású partijára? – kérdezte szenvtelenül, miközben a tekintete a tömeget fürkészte Cameron után kutatva. Matt furcsán nézett rá.

    - Miért kellett volna meghívnom, amikor ő… - Elhallgatott, mielőtt befejezte volna a mondatot.

   Dorian kíváncsian nézett a másik férfira. Mi baja lett? Csak nem Susan közeledik? Vagy Delia? Sokszor látta ugyan a testvéreket veszekedni, de annyira botrányos dolgot csak nem művelhetett az a lány, hogy a fivérének még a hangja is elakadjon.

  Ahogy körbenézett a teremben, észrevette, hogy nem Matt az egyetlen, aki csöndben maradva meredten nézett a bejárat felé. Összeráncolta a homlokát, és mérsékeltebb érdeklődéssel, mint a többiek, hátrafordult.

 Szentséges Atya Úristen! Doriannek rémlett, hogy ez a gondolat, mintha ma már egyszer megfogalmazódott volna az elméjében. Na de az biztos, hogy közel sem ugyan abból az okból. Mert a dekoráció szörnyű volt, az előtte álló szőke jelenés azonban… ragyogó.