Úgy gondolom, hogy a következő vers nagyon sok, ha nem mindegyik művészi lélekre igaz.
Számomra ez a vers, amelyet Rosette Rekiro írt, kifejezi a művész hozzáállását és kapcsolatát a művéhez. ( Vagy akár a szerelemhez :))
Én vagyok a kezdet, mi vak reményt adott,
én vagyok a végzet, kétséget nem hagyok.
Én vagyok a mosoly, mely arcodról nevet,
én vagyok a barát, ki mosolyodért szeret.
Én vagyok a por, mit rád fúj a szél,
és én vagyok a szél, mi porral fedni kél.
Én vagyok az árnyék, mi mögötted marad,
s hogy árnyékod lehessen – én vagyok a Nap.
Én vagyok az út, min tapos annyi láb,
s én vagyok a vándor, ki az útban jövőt lát.
Én vagyok a lábad, mivel földre lépsz,
s hogy legyen mivel írnod – én vagyok a kéz.
Én vagyok a munka, melyért kenyér jár,
én vagyok a kenyér, melyre koldus vár.
Én vagyok a víz, hajód én viszem,
én vagyok a part, s sziget a vízen.
Én vagyok az író, ki érted álmodik,
s én vagyok az álom, mi enyhet adhat itt.
Én vagyok a papír, lelked vésd belém,
én vagyok a toll, kezed nyúl felém.
Én vagyok a Testőr, ki őriz, hogyha lépsz,
barátod vagyok és látom azt, ha félsz.
Én vagyok a rettegés, mely foglyának nevez,
én vagyok a szíved, mi szabaddá tesz.
Én vagyok a sziklafok, árban menedék,
én vagyok a víztömeg, mely sorra gátat tép.
Én vagyok a sasmadár, ki föntről néz le rád,
s én vagyok a hasadék, min átlép a láb.
Én vagyok az indulat, mely célhoz vihet,
s az én célom az, hogy célod legyek.
Én vagyok a puskacső, halált én adok,
és hogy láthass még egyszer – az élet én vagyok.
Én vagyok a vad világ, mi álom-árba űz,
álmokért égő titán, én vagyok a Tűz.
Én vagyok hát a siker, mely érted ragyog,
én vagyok a mindenség, békét én adok.
Írnék még, de nem lehet,
így voltam én és majd leszek,
de egy biztos: mi megmarad,
minden kincsem csak Te vagy!
