Prológus

Még egy kicsit. Csak egy egészen kicsit kell kibírnia. Bár tagjai már nem akartak engedelmeskedni akaratának. Kisebesedett öklével letörölte a kicsorduló vért, mely újra elindult felrepedt ajkából. Égő fájdalom kínozta. Nem volt olyan apró porcikája sem, amelyet ne gyötörte volna ez a kegyetlen érzés. Nehezen vonszolta magát. Minden lépést erőltetnie kellett. A bordái minden lélegzetvételnél sanyargatták megszenvedett testét. Borzasztó verést kapott, jóllehet ő maga provokálta ki. Kétségbeesésében nem látott már más kiutat. Megfegyelmezett teste képes volt elviselni a legsúlyosabb bántalmazást is, miközben elméje végre megtalálta a kiutat abból a pokolból, amelybe belekényszerítették. Végre megszabadult. A vér, a sebek, a fájdalom igazán semmiségnek tűnnek ahhoz képest, amit kapott cserébe. Még egy utolsó brutális verésnek alávetette magát, ennek fejében pedig visszaszerezte a legfontosabb dolgot az életében: a szabadságot.

Másfél napja tartott az útja a város felé. Bizonyára észrevették már a szökését és a keresésére indultak. Nem kockáztathatják meg, hogy beszélni kezdjen. Tudták, ha ő rászánná magát, akkor a rendőrség kutakodni kezdene, és óhatatlanul is bizonyítékokra bukkannának, ha alaposan körülnéznek a villa területén. Azt azonban egyik pokolravaló sem sejthette, hogy ha valaha is a hatóságokhoz fordulna, csupán részben szolgáltatna információt kínzóiról. Nem tehette meg, hogy minden egyes részletet nyilvánosságra hozzon. Ahhoz túlságosan szégyellte magát. Nem, képtelen lenne elviselni, ha még egyszer fel kellene idéznie, amit vele tettek. Ha még egyszer elő kellene hívnia mélyre száműzött emlékei közül a legfájóbbakat, a legszégyenteljesebbeket, amelyektől mocskosnak és undorítónak érezte magát. Valaki olyannak, aki nem méltó az életre. Azonban a mélyen benne lakó ősi ösztön táplálta és nem hagyta, hogy feladja a küzdelmet. Az alapvető élni akarás nem hagyta elveszni megmaradt kis erejét. Nem adhatta fel!

Az őröket kijátszva átjutott a főkapun. Az óvatosságra fütyülve, a félelemtől hajtva nekiiramodott a birtokot körülfogó áramosított kerítésnek. Nehézségek árán sikerült egy kis lyukon kiküzdenie magát, amelyet hónapok során tudott vágni a dróton. Ahogy elhagyta a helyet, amely számára a földi poklot jelentette, máris fellélegzett a lelke annak dacára, hogy sérülései kegyetlenül sajogtak. Nem nézett többé vissza a házra, amely elvett tőle minden gyermeki ártatlanságot, minden jóságba és kegyességbe vetett bizalmát. A szenvedés megkeserítette a lelkét. Ugyan akkor keménnyé, és küzdő szelleművé nevelte. Azt mégis megfogadta magában, hogy egyszer, amikor kellő hatalma és befolyása lesz a világ alakulására, akkor visszatér és megfizetteti annak a zsigeri gyötrelemnek az árát, amelyet hat éven keresztül kénytelen volt elviselni. És néma fogadalmat tett azoknak a szerencsétleneknek, akik vele ellentétben nem élték túl, hogy ebbe a rémálomba keveredtek, bosszút áll. Mindannyiukért. Bosszút áll a két pokolfajzaton, hogy mind ahányan elszenvedték beteges élvezetüket, békére lelhessenek.

Nem állt meg. Képtelen volt rá. Túlságosan hajtotta a félelem. A főúttól távol, a fák és bozótok között ment, nehogy egy arra járó autó véletlenül is észrevegye. Megtört, véres alakja túl nagy feltűnést keltett volna bárki szemében. Egy teljes napjába került, hogy eljusson a városba. Néha-néha nekidőlt egy fának, s pillanatokra lehunyta a szemét, hogy visszanyerjen valamit az erejéből. De nem tudott túl sokáig egy helyben maradni. Már bizonyára utána indultak, és neki igyekeznie kellett. Hiába szúrt a tüdeje, és égett a torka a szárazságtól, nem pihenhetett túl sokáig. A szíve sürgette. Ha megtalálják, akkor neki vége. Mert tudta, hogyha így történne, sokkal inkább meghalna, mint hogy még egyszer végigszenvedje, amit az eltelt évek alatt.

A városban felfigyeltek az összevert, tizenhat éves fiúra. Nagyon kellett igyekeznie, még az előtt, hogy valakinek eszébe jutna egy rendőrt hívni. Mert akkor törvényes úton, a hit szentségében taszítanák a pokol legsötétebb mélyére. Lehajtott fejjel, magát a legkisebbre összehúzva bandukolt az utcákon. Az emberek elhúzódtak a közeléből, úgy figyelték, mint egy leprást, mintha egy érintés, vagy egy pillantás elég lenne ahhoz, hogy hasonló sorsra jussanak. Dehogy! Ehhez évek kínzása kellett volna, és két szörnyeteg, akik a Sors szerepét játszva, annak minden romboló erejét meglopva, őrt álljon felettük.

A feje egyre panaszosabban lüktetett. A tegnapi kellemetlenség, az éjszaka folyamán kínzó fájdalommá erősödött. Mintha ebben a pillanatban is ütnék azzal a bottal, amelyet a fegyelmezésére választottak. Egyre gyengébbnek érezte magát, hiszen már két napja nem evett. Ereje fogytán volt.

Ne most! Ne most! Istenem, kérlek, ne most, amikor már oly közel van az áhított szabadsághoz! Amikor a jövő azzal az ígérettel kecsegteti, hogy soha, soha többé nem kell átélnie azt a fájdalmat, azt a szégyent és kétségbeesést, melyet maga mögött kívánt hagyni. Még egy kicsit. Csak pár lépést. Belekapaszkodott a bérház törött korlátjába, és megpróbálta felhúzni magát a lépcsőkön. Három emelet. Csak három emeletet kell másznia. Utána pihenhet. Utána végre nyugodtan aludhat. Biztonságban lesz.

Minden lépcsőfok olyan volt számára, mint egy-egy hegycsúcs megmászása. Távolinak tetszett a cél, és a fájdalom is egyre erősebbé vált. Szűnni nem akaró éles hasogatás, amelytől egyre homályosabb lett a látása, a füle pedig zúgni kezdett. Egy lépcsőfok! Már csak egyetlen. Felemelte a lábát és az emelet repedezett linóleum padlójára lépett, azt azonban mintha kihúzták volna alóla. Egyszer csak térdre esett. Megrázta a fejét, azonban a szürke köd, amely a szemei előtt gomolygott, sehogyan sem akart felszállni. Tapogatózva indult előre, négykézláb, a koszos földön mászva. Gyötrelemtől és a zúzódásoktól eltorzult arca lefelé nézett. Képtelen volt feljebb emelni a tekintetét, túlontúl fájt. Keservesen araszolt előre a kívánt ajtóig. Megpróbált felállni. Tenyerét és fejét a málló falnak döntve, nehezen kiegyenesedetett. Testsúlyát azonban nem tudta megtartani. Az ajtó fájának támaszkodott, majd kezével rácsapott. Csak legyen itt! Adja az ég, hogy legyen itt! Isten a tudója, képtelen lett volna egy perccel is tovább várakozni. Erejét egészen felemésztették a sebei, a félelem, amelyet ki kellett állnia és az igyekezet, hogy a lelke egyben maradjon. Túl soká harcolt már.

Még egyszer felemelte a kezét, és tenyérrel nagyot ütött az ajtóra. Gyerünk! Halkan kattant a zár, csörgött a lánc. A megkönnyebbüléstől megrogytak a térdei, de nagy önfegyelemmel igyekezett, hogy egyenesen álljon. A feltáruló nyílásban megjelent egy alak. Hunyorogva, tekintete előtt súlyosan megtelepedett szürke ködön keresztül igyekezett kivenni a vonásait. A szíve nagyot dobbant. Ezer közül is felismerte volna az előtte álló, apró női alakot, a hosszú fekete hajat, és a gyönyörű aranyszínű pillantást. Lelke fellélegzett a megkönnyebbüléstől, a szemei pedig megteltek a hála könnyeivel. Azt hitte már képtelen könnyeket ontani. A lassan kicsorduló cseppek tükrében látta, hogy az asszony felé lép, és a nevét suttogja.

- Mama. – Kiszáradt ajkai nehezen váltak el egymástól, és a hangja is reszelős volt a szomjúságtól. A fekete hajú nő azonban meghallotta, kinyújtotta felé a kezét. – Mama.

A fejében lüktető kín megdagadt, elmosott maga körül minden más érzetet. A köd sötétedni kezdett, mígnem a fekete átláthatatlan árnyalatává változott. Hamarosan már csak egyetlen érzés maradt meg a szívében: biztonságban van.

* * *

  

10 évvel később

Dorian az út másik oldaláról felnézett a Blade Tower épületére, amely úgy tetszett egészen a felhőkig ér. Majdnem így is volt. Ez volt az ő büszkesége. Megtervezte, megépíttette és meg is szerezte magának. A harminc emeletes irodaház úgy állt a többi között, mint egy ékszer a nem kevésbé impozáns díszdobozában. Hatalmas, táblás ablakai feketén sötételltek, a hozzá választott ezüst acél pedig csillogott a nap fényében. Bár ez a fény csak bágyadtnak tűnt téli időnek megfelelően, a toronyház elnyelte és többszörös erővel sugározta azt vissza. Az övé. Öt évvel ezelőtt tervezte, de amikor még csak rajta dolgozott, máris akarta. Amikor pedig felépült, tudta, hogy az övé is lesz. Azóta számos más tervet készített, de egyre sem volt annyira büszke, mint erre a legelsőre.

Visszatekintve rengeteg idejébe került, míg ide eljutott. Annál is több energiájába, számos áttanult éjszakába, hogy minél képzettebb legyen. A célja az volt, hogy azzal a múlttal, amelyet a magánénak mondhatott, lehessen jövője. Egy igazán nyugodt jövője.

Azonban az eltelt évek egy csöppet sem enyhítettek a gyűlöleten, amit érzett. Elvették a gyerekkorát, és ezt semmivel sem lehet ellensúlyozni, vagy akár jóvátenni. Arra jó volt mégis, hogy megeddze a lelkét. A bosszú táplálta az egész lényét, ez segített neki küzdeni, meglépni a lehetetlennek tűnő lépéseket. Az akkori tizenhat éves, sovány, összevert kölyök sosem hitte, hogy eljuthat oda, ahol most van. Ennek ellenére az akkor megfogant gondolat volt, amely erre az útra vezette. Eszközöket akart, minél több eszközt, amellyel beteljesítheti szent esküvéssel fogadott bosszúját mindazokon, akik ártottak neki… vagy másoknak. És tessék, tíz évvel később már a kezében voltak ezek az eszközök. Pénz, hírnév, és hatalom. Hamarosan még ennél is több lesz. Az egész világ ismerni fogja a Blade Industries Holding Incorporation nevét. Vezető szerepet fog betölteni az építőipar, az üzlet területén. Ennek segítségével pedig máris adott, hogy bárkit, akit csak akar a csőd, a kétségbeesés szélére tud juttatni.

Lassan, komótosan átsétált a gyalogátkelőn, de a szemét nem vette le az épületéről. Az ő épületéről. Sok dolga volt. Nagyon sok. És mindig a legaljáról kellett kezdenie, ehhez már hozzászokott. Nem félt soha a kemény munkától, csakhogy türelmes sem volt. Sokkal rövidebb idő alatt akarta elérni, amit más majdnem egy emberéletnyi korszak alatt valósít meg.

Mikor elé ért, a fekete üvegajtó automatikusan szétnyílt, ő pedig belépett a meleg előcsarnokba. Harminc ember várt rá. Harminc ember elegánsan felöltözve, a korai óra ellenére is energikusan és munkára készen. Tíz nő és húsz férfi, akik így vagy úgy az ő alkalmazásába kerültek. Harminc ember, akikért mától felelősséggel tartozik. És Dorian pontosan tudta, hogy mit jelent a felelősség. Korán megtanulta, nem volt választása.

Minden szempár rajta csüngött, és tudta, mondania kell valamit. Nem volt a szavak embere, azonban ezek az emberek mind hisznek benne, ezért vannak jelen. Megérdemelnek néhány szót.

- Hölgyeim, és uraim! Köszönöm, hogy mind eljöttek. Tudom, hogy nem volt könnyű választás egy stabil munkahelyet elhagyni egy bizonytalanért. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez a vállalat a világ élvonalába kerüljön, és így biztosítsa mindannyiunk vágyait. – Elhallgatott egy pillanatra, majd halványan elmosolyodva hozzátette. – Kezdjük el a munkát.

Dorian fent állt a Blade Tower tetőterén. Figyelte, ahogyan egy helikopter lassan, puhán leereszkedik. Erős szél kavarta körülötte a hideg levegőt, belevágott az arcába, felborzolta a haját. Ahogy a pilóta felé sétált még egyszer lenézett az alatta elterülő városra.

Itt áll a világ tetején. Dorian Blade neve hamarosan az egész világ előtt ismerős lesz. Chicago városa már az övé!

*

Hideg, nedves ajkak csókolták a testét. Az arcától indultak, végig a nyakán, le a mellkasán egyre közeledve a céljuk felé. A szíve hatalmasat dobbant, majd olyan őrült iramot vert, hogy félő volt, meg is áll. Az ajkak pedig egyre lejjebb kúsztak. Hideg borzongás futott végig bőrének minden apró felületén. Fel akarta emelni a kezét. El akarta lökni magától a kellemetlen érzés forrását. Azonban a csuklója meg volt kötve. Vastag, sodort kötéllel rögzítették az ágy vasból készült rácsához. Mindkét lába az ágy másik végéhez feszítve kényszerült mozdulatlanságra. Képtelen volt bármelyik részét a legkisebb mozgásra is rábírni. Ekkor már az őt kínzó száj egészen lent járt, a combjai tövénél. Hiába rángatta a köteleket, azok egy jottányit sem engedtek. A vastag, durva sodrony a húsába mart, fájdalmat okozott. Nem érdekelte. Nem érdekelte semmilyen fájdalom, semmilyen kín, ő csak el akart szabadulni. Csak oldozzák el. Soha többé nem akart érintést, soha többé nem akart csókot, mert ezek nagyobb fájdalmat okoztak neki, mint bármilyen más fizikai szenvedés.

Szabadulni. Ez az egyetlen szó zakatolt meggyötört elméjében. Képtelen volt elviselni, hogy hozzáér az a száj. Nem bírta érezni, hogy a bőrét simogatja. Az az átkozott nő tudta, mit tesz vele. Pontosan tudta, hogy mennyire gyűlöli az érintését, az ajkait pedig még annál is jobban. Úgy érezte, ha nem távolítja el magáról azonnal, akkor az elméje végképp megbomlik és nem lesz többé már egy józan gondolata sem.

A nő ajkai megérintették a pénisze hegyét. Akárha áramütés érte volna, az egész teste nagyot rán-dult, és először hagyta el a száját nyögés. Ahogy a teste fokozatosan próbált ellazulni, keresni a nyugalmi állapotot, a nő visszafordult. Most már nem a férfiasságát próbálgatta, hanem újra elindult felfelé. Most egy olyan célt választott magának, amelyről tudta, hogy érzékenyebben érinti, mint a testének bármely másik pontja. Ne, ne, ne! Ezt ne! Az elméje sikítani kezdett, olyan hangosan, hogy nem is hallotta, mit mond a másik.

Újra tekergőzni kezdett. Bármit megtett volna, hogy elkerülhesse, ami következik. Azonban nem volt választása. Hideg, selymes kéz szorította meg az arcát, hogy ne fordíthassa el. Hamarosan megérezte a forró, alkoholszagú leheletet is éppen a szája fölött.

Dacosan összeszorította a szemeit, mintha azzal elűzhetné ezt az árnyképet magától. Mintha azzal bármin is változtathatna. Mintha akkor nem érezne.

Azonban az arcát nem eresztette, ám nem is csókolta meg, mint ahogyan arra a férfi számított. Helyette kivárt. Ott magasodott fölötte, kimondatlanul, de érzékeltetve hatalmát. Győzelme felett érzett diadalának bűze egyenesen facsarta az orrát. Nem fog félni tőle. Már megszabadult egyszer, és újra meg fog. Ha máshogy nem, hát végez ezzel a gonosz ribanccal. De nem fut el! Nem fog elbújni előle, bármennyire retteg is. Nem fogja még nagyobb eksztázissal duzzasztani, amúgy is határtalan kéjérzetét azzal, hogy uralkodhat felette.

Mikor a nő egyik hideg ujjával hozzáért a szájához, kipattant a szeme. Az írisze egészen elsötétült a dühtől, a tehetetlenségtől és a félelemtől. Olyan méregzöld szikrák villogtak benne, hogy bármely ember hátrahőkölt volna az ijedtségtől. Ez a rafinált kurva azonban csupán elmosolyodott. Haja előre hullott, ahogy fölé hajolt minden mást kizárva a maguk kis világából. Elzárva a környezetet a férfi elől, hogy ne maradjon más számára kizárólag ő; az egyetlen, aki betölti az életét…

Hideg verejtékben fürödve, ordítva tért magához. Félelemtől reszkető testtel, veszélyesen gyors pulzusszámmal. Dorian vadul körülnézett. Egy szobában volt. Ismerős szobában, az irodaépületben lévő szobájában.

Ziháló lélegzettel megtörölte az arcát. Csak álmodott. Ezzel próbálta megnyugtatni magát. Egy lidérces álom volt, semmi több. Lassan felállt az ágyról, hogy megpróbálja, remegő lába megtartja-e a súlyát. Az ablakon beszűrődött a magasan trónoló hold, és Chicago éjszakai fényei. Hogy a pokolba fordulhatott elő, hogy az irodában aludt el? Soha nem használta ezt a lakást alvásra. Akármennyire is fáradtnak érezte magát, mindig erőt vett magán annyira, hogy hazavonszolja magát a Blamondban lévő lakásába, ahol a saját ágyában, nyugodtan ki tudta magát pihenni. Zavartan beletúrt a csapzott hajába. Ide csak azért szokott jönni, hogy… Az ablak előtt állva megdermedt a teste. Ebbe a szobába szokta felhozni a nőket egy gyors menetre. Soha, soha nem vitte még őket haza, a lakásába, ahol élt. Mert azután már nem talált volna ott nyugalmat. Képtelen olyan ágyban aludni, ahol előzőleg valami kis nőcskével kefélt. Ha megteszi, akkor pontosan ugyan az történt volna, mint ami most.

Megfontoltan fordult arra, ahol aznapi partnerét sejtette. Cindy, Chrissy vagy az istennyila tudja, hogy hívják, az ágy másik oldalán állt, meztelenül, csészealj méretűre tágult babakék szemekkel. Testalkatához mérten nagy mellei csak úgy hullámoztak a feldúltságtól. Már csak az hiányzott, hogy azok a tökéletes ajkai elkezdjenek remegni, és hatalmas könnycseppeket ontson, gondolta cinikusan Dorian. Pokolba az egésszel! Éppen ezért nem szokott aludni azokkal a nőkkel, akik megvoltak neki. Sehogy sem értenek a szóból, és mindig elragadtatják magukat. Többet képzelnek a helyzetbe, mint ami valójában, nem bírnak ellenállni a kísértésnek, hogy hozzáérjenek, hogy „felfedezzék”. Az istenit, mégis mi ő? Egy kibaszott bábu, akit meg kell tapogatni, hogy minden részét magukénak tudhassák? Erre gondolva, Dorian csak még nagyobb dühbe lovallta magát. Nem, ő többé egyetlen nőé sem lesz. Ő szabad, él és lélegzik, önálló gondolatai vannak. Soha többé nem fog uralkodni rajta senki. Ezt megfogadta.

 - Nézd – Casey, igen ez a neve a csajnak, ez biztos –, Casey, szeretném, ha most összeszednéd a ruháidat, felöltöznél, és hazamennél.

- De Dorian, én nem akartam rosszat. Én csak szerettem volna hozzád érni. Olyan… szép a tested, én… nem tudtam ellenállni neki. Csak szerettem volna még egyszer… és gondoltam örülsz, ha így izgatnak fel. Minden férfi szereti. – Casey szeme idegesen ide-oda rebbent Dorian testén, izgatottan kereste a szavakat, amelyekkel megmagyarázhatta a tettét. Sehogyan sem akart kiesni ennek a férfi-nak a kegyeiből. Többre vágyott vele, sokkal többre.

- Egyetlen dolgot kértem tőled, nevezetesen, hogy ne érj hozzám – kezdte a férfi megtévesztően szelíd hangon. – Azt kértem, se kézzel, se szájjal ne érj hozzám. Nem igaz? Nem említettem neked ezt az igen egyszerű kis kérést? – Casey lesütött szemmel álldogált előtte az ágy másik oldalán, közben zavartan rágcsálta az ajkait. – Válaszolj! – csattant Dorian hangja, amitől a lány megugrott, és néhány könnycsepp is kigördült a szemeiből. – Ne kezdj nekem bőgni! Engem nem hatnak meg az ilyen színészi könnyek, és az olyan álszent nők, mint te. Szedd össze a ruháidat, és húzz el innen, nagyon gyorsan! – Ám mikor látta, hogy a lány nem mozdul, hanem őt nézi nagy kérlelő szemekkel, végleg megelégelte a nevetséges helyzetet. – Kifelé! – kiáltott a lányra.

Casey gyorsan magára kapta a bugyiját, aztán a többi ruháját magához ölelve kirohant a szobából. Így, pontosan így. Talán kegyetlennek tűnt, azonban az effajta nőknek, mint amilyen Casey is, nem volt sem erkölcsi értékrendjük, sem pedig önbecsülésük. Nem törődtek azzal, hogy kit aláznak meg, kin gázolnak át. Számukra a legfontosabb, csak és kizárólag önmaguk jóléte. A legnagyobb vágyuk, hogy örök életükre ők maradjanak a legszebbek, találjanak egy olyan balekot, aki elég gazdag és elég jóképű, hogy dicsekedhessenek, ugyanakkor legyen annyira agyalágyult, hogy bármit megtegyen értük. Ezekért a körülményekért pedig az égvilágon bármire hajlandóak voltak. Szánalmasak ezek a nők, Dorian azonban mégis kizárólag ezekkel volt hajlandó kapcsolatot létesíteni. Na, persze ezek a kapcsolatok minimum egy, legfeljebb négy éjszakára szóltak. Attól függött, mennyire találja reménytelen esetnek az aktuális partnerét. Casey esetében az időintervallum egy éjszakára korlátozódott, és az biztos, hogy soha a büdös életben nem kerülhet még egyszer a közelébe.

Felhúzta magára az elhajított boxeralsót, és a bárpulthoz masírozott. Még mindig forrt benne a düh, úgy érezte, mintha a visszafojtott indulattól lángolna az egész teste. Az álmának néhány mozzanata igenis valóságos volt, csupán a benne szereplő nő öltött másik formát. Soha többé nem szabad hagynia, hogy ennyire legyűrje a fáradtság. Nem aludhat el egy nő mellett sem, mert nehezen visszaszorított álmai a felszínre törnek, és újra a múlt őrületével fenyegetik.

Casey megcsókolta. Igaz csak egyetlen pillanat volt, hogy az ajkához ért, mégis iszonyatos rettegés lett úrrá rajta. Mind a két keze jéghideggé hűlt, és egy csapdába esett állat kétségbeesését érezte. A szájában pedig keserű epe íze gyűlt össze, ahogyan minden együttlét után. Sehogyan sem tudta kiűzni. Egyetlen módját találta ennek az íznek a leküzdésére, jóllehet ezért ugyanúgy megvetette ma-gát. Nem tűrt az életében semmiféle gyengeséget, mégis ezt a két dolgot nem tudta kordában tartani: a szexet és az utána elfogyasztott alkoholmennyiséget.

A szexre szüksége volt, akármennyire igyekezett elkerülni. Egyszerűen ezt… tanulta. Gyengének érezte magát, amiért képtelen változtatni rajta. Az alkoholra a szex után pedig még inkább szüksége volt, éppen úgy, ahogyan a fürdőre. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy újra tiszta lehessen, mert, ahogy csillapította a pillanatnyi vágyát, utána mindig mocskosnak és alávalónak érezte magát. Ettől azonban sehogyan sem volt képes megszabadulni.

Elővett egy poharat és egy üveget a pult alól, és jó két ujjnyit öntött magának. Az ital feketesége pontosan annak a nőnek a szemét idézte benne, aki ezt tette vele. Annak a nőnek a lelkét, aki ilyen ronccsá tette. Dorian már nem hitt benne, hogy valaha ő is boldog lehet. Abban sem hitt már, hogy létezik egy olyan nő, aki számára rendeltetett és képes megmenteni az életét. Mert ehhez éppenséggel egy angyalra volna szüksége. Az ilyen angyalok viszont nem kószálnak a Földön. Gúnyos mosollyal az arcán, egyetlen kortyra megitta az abszintot, amelyet engedélyezett magának. Ha léteznének is angyalok, biztosan nem egy ilyen elátkozott embert választanának, mint amilyen ő is. Az erős alkohol végigégette a nyelőcsövét, majd a gyomrát is. Keserű volt ez is, azonban egyfajta friss ízt kölcsönzött a szájának, valami erősebbet, amivel képesnek bizonyult elűzni az undor aromáját. Legalábbis egy időre.

Egyetlen célja maradt az életének, gondolta, miközben magára húzta a nadrágját. Ez a cél pedig nem más, mint a bosszú. Csakis akkor lesz képes újra nyugodtan élni az életét, és elűzni a rémálmokat az elméjéből, amikor bosszút állt. Nem csak önmagáért, hanem… a többiekért is. Ehhez a tervhez hamarosan minden eszköz a kezében lesz. A legmagasabb csúcsról lehet a legnagyobbat esni. Soha többé nem fognak rajta uralkodni. Ha ehhez ölnie kell, azt is megteszi, határozta el, miközben begombolta az utolsó gombot az ingén. Ezúttal ő fog uralkodni. Mindenki ismerni fogja Dorian Blade nevét. Amikor pedig a bosszúja beteljesül, ő egy egész királyság ura lesz. És remélhetőleg, a szívének minden sebe beheged majd.

Remélem, tetszett Nektek a történetem bevezetője. Kérlek Benneteket, hogy egy pár másodperc erejéig tiszteljetek meg az időtökkel és véleményezzétek az írásomat. Számomra nagyon fontos a véleményetek. :)